Tudesky | 2009.11.30 22:40 | hasznosság: hasznos (100%)

Clint Eastwoodról ki gondolta volna, de nem csak nagy színész, hanem nagyon jó rendező is. Mondjuk ezt már vagy húsz éve tudjuk, mert a Nincs bocsánat kegyetlen jó film lett, és akkor már ne is beszéljünk a Tökéletes világról, a Titokzatos folyóról vagy a Millió dolláros bébiről. Nagyon vártam ezek után ezt a próbálkozást, ami az Ivo Dzsimai csatáról szóló két filmben nyilvánult meg, hiszen Eastwood mester egyszerre két filmet forgatott. Az egyiket, a Dicsőség zászlaját az egyik leghíresebb amerikai jelkép kialakulásáról, az Ivi Dzsima elfoglalását jelző zászló felállításáról, a másik pedig a csata japán szemszögből való bemutatásáról. A jobbik próbálkozás ez utóbbi lett, még ha nem is a szokványos háborús filmről van is szó. Kőkemény dráma a szamuráj elveket követő japán katonákról, akik a háború vége felé már nem sok reményük volt a győzelemre, de ők mégis az utolsó vérig harcoltak. Eastwood remekül összerakta a filmet, nagyon hiteles, és elgondolkodtató bemutatása ez a II. világháború japán hadseregének, a háború értelmetlenségének. De aki szokványos háborús filmet vár, annak nem ajánlom, mert valószínűleg unalmasnak találja.

Tudesky 8 pontot adott a tételre.

Woland | 2007.09.06 12:18 | hasznosság: hasznos (75%)

Mi, akik a hetvenes évek elején születtünk és az újvidéki tévéadón sugárzott háborús filmeken szocializálódtunk, a televízió képernyőjén gyakran szembesültünk azzal a dramaturgiával, hogy a szövetségesek harci felkészültsége felülmúlja a tengelyhatalmakét, a partizánok secperc alatt „felszabadítják” a fasiszták által leigázott országokat, többször hangoztatva a hívó szóra érkező szovjet vörös katonák ebben nyújtott áldozatos segítségét (arról, hogy raboltak, fosztogattak, nőket gyaláztak nemigen hallhattunk, maximum nagyszüleinktől). Már akkor sem értettem, ha ez így van, és az ellenség ennyire felkészületlen volt, miért húzódott több évesre a világháború. Később, az amerikai filmek térnyerésével látványos megoldások mellett ugyan, de hasonló koncepció érvényesült. E háborús filmek csaknem mindegyike a szövetségesek nézőpontjából rekonstruálja az eseményeket, kevés hangsúly helyeződik – már ha egyáltalán előfordul – a végül vereséget szenvedő nácik és velük kollaboráló országok katonáinak sorsára. Ez utóbbi, addig tabuként kezelt témát először a német rendezésben és szereposztásban készült Sztálingrád című alkotás vitte filmre, melyben nem csak a honvédők, hanem ellenségeik szenvedései is megjelennek. Az amerikaiak - értelemszerűen - a háborúban elsődlegesen a japánokkal lévő szembenállásuk okán hollywoodi gyártású képsoraikban dogmaként sulykolták belénk az ellenséges császári haderő kegyetlenkedéseit. A Levelek Ivo Dzsimáról alkotással ismét egy olyan mű született, mely a háború borzalmait nem egyoldalúan kezeli, a film a japán katonák, míg a párja a Dicsőséges zászlóalj című az amerikaiak perspektívájából mutaja be - a filmtörténelemben eddig egyedülállóan - ugyanazt a csatát, a szembenálló felek háborús szerepét sem sablonosan láttatva. Amerikai-jó, japán-rossz szokvány felosztáson Eastwood felül tudott emelkedni, a Nincs bocsánat és az Egymillió dolláros bébi rendezője – munkásságát meg nem szégyenítően – egy igen elgondolkodtató, látvány és hanganyagban bővelkedő drámával gazdagította életútját.

Woland még nem pontozta a tételt.