Otto Katz tábori lelkész | 2007.12.05 18:50 | hasznosság: hasznos (85.7%)

A nagy Da Vinci-láz lelohadt ugyan, de a könyv által elindított lavina – ha egyre lassabban is – még mindig görög. A szerzők és a kiadók időnként még bepróbálkoznak mókás (de nem mókásnak szánt) marketingfogásokkal, ilyen pl. a könyveken elhelyezett „A Da Vinci-kód kiadójának ajánlásával” felirat, és a templomos-tematika is meg-megvillan. A görgeteg néhány csodálatos drágakövet is rejtett, számomra a legkedvesebb közülük (mindannyiszor hangosan felröhögök, amikor eszembe jut) ez a könyvcím volt: A Medici-tőr.

No, de tényleg lassul a tempó; a katolikusos-fondorkodásos, a grálos-templomosos könyvek száma egyre fogyatkozik, miközben előretörnek egyéb – ennyire ugyan nem sikeres, de azért sok ember szívét megdobogtató témák, így például a kalózos-kardozós-baszós. A bődületes siker farvizeit meglovagló iparkodás lassanként tehát elenyészik, ezért nem mondhatom, hogy naprakész az alábbi kritika, de hát mit csináljak, ha csak alig néhány hónapja, hogy elolvastam a jeles opust? Na, de elég a szószaporításból, lássuk a medvét!

A Da Vinci kódot egy jó közepes fikciós thriller mivoltra determinálja a Dan Brown által – Az abbé titka: szent Grál, szent vér című könyvből – ellopott tűrhető (értsd: közepes) sztori. A könyv ennek ellenére nem egy jó közepes fikciós thriller, hanem a közepesnél egyértelműen hitványabb. Dan Brown ugyanis szándékosan, avagy azért, mert ennyit tudott kifacsarni a tálentumából – rosszul írta meg.

Vég nélkül taglalhatnám a könyv azon jellemzőit, amelyek jobb esetben szemforgatást, rosszabb esetben bosszús horkantásokat, végső esetben pedig nagy zajkeltéssel körített archaikus átok-formulákat csaltak elő belőlem. Íme ezek dióhéjban, felsorolásszerűen:
- pongyolaság,
- tárgyi tévedések,
- kiszámítható fordulatok,
- terjedelmükben és nívójukban is sovány leírások,
- gyenge jellemábrázolás, ami miatt igen vázlatosak a karakterek,
- primitív párbeszédek,
- igénytelen szerkesztői munka, amelynek legfőbb hibája, hogy nyúlfarnyi fejezetekké darabolta a regényt, ami miatt állandóan kizökkenünk a könyv „falásából”.

Ennyi hiba egy községi könyvtárra való regényt tönkretesz, nemhogy egyet, így igen sokat bosszankodtam a Da Vinci-kód olvasása közben. Rendes körülmények között ennél jobbakat is behajítok a sarokba, (mint pl. ahogy tavaly tettem Pérez-Reverte Dumas-klubjával), s hogy ez a Da Vinci-kóddal nem történt meg, az csak annak köszönhető, hogy keményen megfogadtam, végére járok annak, mit is szeretnek olvasni az emberek.

A könyv legidegesítőbb vonását kihagytam a fenti felsorolásból, mert efölött külön is szeretnék elrágódni egy kicsit. A legtöbbet amiatt mérgelődtem, hogy Dan Brown milyen igénytelenül írta meg a magyarázó, ismeretterjesztő betéteket, s hogy azok mennyire nem simulnak bele a regénybe, ami miatt (is) rettenetesen akadozik, vánszorog a narratíva.

Dan Brown regényét meg akarta tömni történelmi, kultúrtörténeti, művészettörténeti adatokkal, érdekességekkel, de ezt valami hihetetlenül sután tette. A példakép bizonyára Eco volt, de hát amit szabad Juppiternek, nem szabad az ökörnek. Dan Brown a nagy erőlködésbe csúfosan belebukott, vagy ha úgy tetszik ökörnek bizonyult; ezek a részek egyszerűen nem alkotják koherens részét a szövegnek, irtózatosan irritáló a tartalmuk is, meg stílusuk is. Még akkor is idegesítőek a magyarázatok, amikor előttem ismeretlen információkat közölnek, hát még amikor – és ezt nagyon sokszor teszi – evidenciákat taglal.

A gyenge magyarázatokkal három célja lehetett a szerzőnek: 1. könyvét tudják befogadni a retardáltak is, 2. teljen velük a lap, 3. mindkettő. A második verzió mellett szól, hogy a Da Vinci-kód nyilvánvalóan nagyon szeretné vaskos, komoly könyv kinézetét kelteni: jó kövér a sorköz és termetesek a betűk. Ezek azzal a mellékesnek korántsem nevezhető haszonnal is járnak, hogy a félanalfabéták is el tudják olvasni, akik nyilvánvalóan egy szignifikáns szegmensét alkotják a célközönségnek. Na de nézzük azokat a magyarázatokat!

„Mint az Opus Dei elnök-igazgatója, az „Isten műve” – mert szó szerint ezt jelenti az Opus Dei (KÖSZÖNJÜK SZÉPEN, DANI!) – üzenetének terjesztésével töltötte életének utóbbi tíz évét. Az 1928-ban Josemaría Escrivá spanyol pap által alapított gyülekezet a visszatérést segítette elő a hagyományos katolikus értékekhez, és arra ösztönözte a tagjait, hogy hogy hozzanak jelentős áldozatokat Isten művének beteljesítése érdekében.
Az Opus dei eredeti filozófiája a Franco-rezsim előtti Spanyolországban gyökeredzett, de amikor 1934-ben napvilágot látott Josemaría spirituális kalauza, az Út – 999 elmélkedés arról, hogyan teljesíthetjük be Isten művét a magunk életében – Escrivá üzenete az egész világon elterjedt. Azóta több mint négymillió példányban, negyvenkét nyelven jelent meg az Út, és az Opus Dei globális hatalommá vált. Székházai, oktatási központjai, sőt egyetemei a földgolyó csaknem valamennyi nagyvárosában megtalálhatók.”

Jaj nekem, mi ez? Mintha Dan Brown valami ócska lexikonból, mondjuk a lexikoncsináló sztahanovisták mesterremekéből, az 1959-ben megjelent Új Magyar Lexikonból másolta volna ki.

Aztán:
„Beszívta az ismerős múzeumi levegőt – azt a száraz, ionsemlegesített légkört, amely gyenge szénszagot is tartalmazott –, annak a nagy hatású szénszűrős páramentesítőnek a termékét, amely folyamatosan működik, hogy semlegesítse a látogatók által kilégzett szén-dioxid káros hatásait.”

Neeee! Ezt meg egy légkondi-gyártó prospektusából ollózta ki ez a faszkalap. Mi vagyok én, nyugdíjas múzeumi restaurátor, vagy légkondi-szerelő, aki ilyen leírásokat olvasgat szabad idejében? Mi a túrónak ilyesmi egy misztikusnak, izgalmasnak szánt sztoriba?

A „Da Vinci-kód idegen nyelvű mondatai – Válogatott dühöngéseim” címmel külön esszét tudnék írni. Íme egy példa:

„ – Messieurs – szólalt meg Fache, mire a férfiak mind felé fordultak. – Ne nous dérangez pas sous prétexte. Entendu?
Az irodában tartózkodók bólintottak, hogy mind megértették.
Langdon éppen elégszer akasztotta már ki szállodai szobájára a NE PAS DERANGER táblát ahhoz, hogy tudja, mit parancsolt a kapitány: úgy rendelkezett, hogy semmilyen kifogással ne zavarják őket.”

Ááááááááá! Az író itt fut egy hét sornyi terjedelmű kört, hogy megmagyarázza Fache kibaszott fontos közlését. Mi a francnak kellett ez ide? Megint csak, hogy teljen a lap? Vagy mert azzal akarja legyezni a kőbunkó olvasók hiúságát, hogy olyan könyvet olvastok, amiben még fráncusul is beszélnek? De azért a biztonság kedvéért jó alaposan el is magyarázza, ráadásul egy olyan példán keresztül, hogy a kőbunkó olvasó annak is örülhessen, hogy megtudja, mi van kiírva egy menő francia szálloda menő lakója szobájának ajtajára?

Normális író
- leírta volna fráncusul, aztán kész, nem magyaráz;
- vagy leírta volna angolul;
- vagy leírta volna franciául, aztán tesz egy csillagot, és az oldal aljára írja a fordítást. Az oldal aljára, mert a sztori szempontjából nincs semmi jelentősége.

Minek rágódok ilyen hülyeségen? Azért mert ilyen hülyeségekből áll az egész könyv, ami összességében egy polyglott útikalauz stílusát ötvözi Nemere István Titkok könyve 26. részének mondanivalójával és izgalmaival.

Dan Brown tehát teljesen telepakolta a mérlegnek azt a serpenyőjét, ami a SZAR felirat irányába mozdítja a mérőeszköz nyelvét. Viszont – leleményes módon – a magyar szerkesztőnek és a fordítónak sikerült rátenni erre a telepakolt serpenyőre még egy jókora lapáttal: előbbi kutyaütő módon magyarított, utóbbi meg nem nézte át rendesen a fordítást. Bőségesen akadnak elírások, figyelmetlenségből, és tudatlanságából adódó hibák. A grál-picsa autója esetében a fordító többször tárgyesetként használja azt, hogy Smart, a Smartot helyett, a Louvre-nál őrt álló rendőrök machine gun-ját géppuskának fordította gépfegyver, vagy géppisztoly helyett, a géppuska ugyanis egy bazi nagy szerkezet, amivel nem szokás ácsorogni. (Igen, kedves Bori Erzsébet, a férfiakat tényleg bosszantja az ilyesmi.)

És így tovább, sorolhatnám a végtelenségig a sok hol apróbb, hol nagyobb hülyeséget, de nem teszem, mert lusta vagyok, és már unom ezt a pöcsölést Barna Dani gyagyabák könyve felett.

Végül annyit, hogy úgy látom, két lehetőség van: 1., Dan Brown ennyit tud, és akkor azt mondom, hogy ez egy kutyütő író, akinek óriási szerencséje volt, hogy a teljesen kiszámíthatatlan, a racionalitás pályáinak még a közelében sem mozgó közízlés útjába került, s az piedesztálra emelte; 2., alapos piackutató munka után arra jutott az ördögi ravaszságú szerző és kiadója, hogy ez a leghatékonyabb stílus a profit maximalizálása szempontjából. Ha sokat el akarunk adni a könyvből, úgy kell írni, hogy a debilek is megértsék.

Ezen a két verzión el lehet ugyan rágódni, de a végeredmény ugyanaz: a XXI. század egyik leglátványosabb, legjelentősebb kultúrhistóriai lavináját egy jelentéktelen szargombóc indította el.

Otto Katz tábori lelkész 2 pontot adott a tételre.

tarkamacska | 2007.07.18 12:24 | hasznosság: hasznos (70%)

A Da Vinci - kód szerintem is ócska bestseller, cseppet sem tér el a többitől. A média valamilyen okból felkapta, az egyház erre tiltakozni kezdett ellene, ezzel mintegy olajat öntve a tűzre. Ezután már nem volt megállás, hatalmasra duzzadt az eladott példányok száma, majd megjelentek a könyvet magyarázó művek, melyekből szintén sikerült jó sokat eladni a szemfüles magyarázatgyártóknak. A könyv rendkívül túlzsúfolt, az egész két-három nap története csupán, ami nem lenne baj, ha az ember levegőt is kapna közben. Az akciók egy része felesleges, csak az érdeklődés fenntartása miatt került bele. A cselekményt meg- megszakítják az író didaktikus magyarázkodásai a háttértudás híjján lévőknek, ez is kissé unalmas és nevetséges, mivel a háttértudás szintjét a nullához közelíti a szerző. A Grál kereséséről már nem kevés jobb regény íródott. Külön felháborító, hogy a szerző előszavában azt állítja, hogy pontos tényekkel és helyszínleírásokkal dolgozik, de aki forrásként próbálja kezelni a művet, nagyot csalódhat, hisz a "pontos tények" nagy része a fantázia terméke. A regény egy közepeske krimi és nem is kellene többre tartani.

tarkamacska még nem pontozta a tételt.

Belizár | 2007.07.17 19:58 | hasznosság: átlagos (54.5%)

Egyvalamiben Dan Brown kétségtelenül profi: tudja, hogyan kell olyan könyvet írni, amely biztos közönségsikerre számíthat, sőt, menthetetlenül meg is filmesítik. Még azt is el tudom képzelni, hogy egy meghatározott recept szerint hordja össze a belevalókat: például 28,5% vér, 32,8% romantika, 37,6% misztikum (de csak a könnyen érthető fajtából), és 0,1% eredetiség (nem több, nehogy elriassza az átlagolvasót). Óriási csinnadrattát kerítettek a regény köré, így úgy vettem a kezembe, hogy biztos érdekes, agyat tornáztató olvasmány lesz. Hát nem. Van benne egy rendkívül gyenge krimivonal, amely még egy esti iskolás képzésen okított amerikai írópalántának is szégyenére válna. A misztikumért felelős da Vinci-szál pedig pár „ördöngös” amatőr kutató – amúgy önmagában érdekes, bár nehezen hihető – elméletének közérthetővé butított változata. Persze, ha már a fő fogyasztói célpont Amerika, szerepelnek benne sötétgyilkos katolikusok is, akik szintén állandóan összeesküdöznek. A könyv szereplői unalmas klisék, a cselekmények kiszámíthatóak.
Az „ördöngös” jelző nem véletlen, Eco Foucault-ingájából vettem, amely ebben a témában alapmű, és amelyhez még összehasonlítani is szentségtörés ezt a művet. Ezért, ha valakit egy kicsit is érdekel nemcsak a misztikum, hanem azok is, akik ebbe őrülnek bele, inkább Eco könyvét ajánlom, de nagyon. És persze Szerb Antal Pendragon legendáját, amely szintén alapműve ennek a témának.

Belizár 3 pontot adott a tételre.