Hiba lenne a nép szokásait egy múzeumi tárlókba és cikornyás rendezvények változatlanságba fagyott anakronizmusaként felfogni. A néplélek állandóan változik, alkalmazkodik az új kihívásokhoz, sőt, időnként be is előzi azokat újszerű elgondolásaival. Vegyük a késő kádárkor szuperférfias GMK-mackónadrág divatját, a 80-as évek „mindenki helyezzen el egy Gorenjét a Trabantjára” kedves szomszédolási szokását, vagy a kora rendszerváltás vállalkozói unisex susogóját, amelyek egyformák hűen tükrözték a társadalom mélységi örvényléseit. Persze, a divat csak a legszembetűnőbb jel, a szokások, újabb népi játékok vizsgálatához jobban alá kell buknunk a néplélek forrongó katlanába.
Az öregedő társadalom kihívásának, a családok atomizálódására a parasztság válasza gyors és szokás szerint leleményes. Egy olyan népi szabadidős sporttevékenység született meg a főútvonalak mentén zsugorodó falvakban, tanyabokrokban, amely egyaránt megoldást jelent az egyre inkább magába forduló idős korosztály szórakoztatására, mind az őket egyre nagyobb teherként eltartani kényszerülő fiatal családok szűkös anyagi helyzetére. A tevékenység mindig sötétedéskor indul, mikor a falu öregjei felülnek ósdi, már nélkülözhető kerékpárjukra, és elindulnak szokásos túlélőtúrájukra. A többi esti lénytől eltérően ők nem a fényt keresik, sőt, inkább kerülik, még lámpát sem szerelnek csoffadt izmaikkal hajtott járművükre. A településtáblák között oda-vissza hajtanak hajnalig, a kalandtól elrészegülve hatalmas nyolcasokat leírva szabdalva a záróvonalat, várják, hogy egy városi ficsúr véget vethessen monoton száguldásuknak. Akiket hajnal még nyeregben talál, nagy sóhajtással hajtanak be a portájukra, hogy a fiatalok beszedhessék a fogadások nyereményeit. De mindig jön egy új nap, egy új este, hogy alkonyatkor újra és újra kigördülhessenek a végső útra készülő kétkerekűek.