Otto Katz tábori lelkész | 2007.06.19 09:52 | hasznosság: átlagos (57.1%)

Az akasztott rókák erdeje különleges regény. Különleges a témája, hiszen Arto Paasilinna olyan dolgokról ír benne, amelyekkel markánsan ellenpontozza az észak-európai országokról sokakban élő idealizált képet, és különleges a stílusa is: az író viccesen ír egyáltalán nem vicces dolgokról. Főhősei egy bűnöző, aki félig begolyózik attól, hogy félti tettestársaitól az életét és rabolt aranyát, egy katona, aki iszik, mert nem léptetik elő, és nem léptetik elő, mert iszik, s egy öregasszony, akinek szilárd meggyőződése, hogy szeretetotthonban élni szar.

Ezeknek a szánalomra méltó ibseni karaktereknek, kisiklott, irányíthatatlanná vált sorsoknak ad hátteret Skandinávia megmagyarázhatatlan, immanens szomorúsága. A társadalom perifériáján való tengődést megelégelve, mindhárom szereplő elbujdosik ugyanis a vadonba, ahol fura kalandok részesei lesznek.

Az emberi nyomorúságot, meg észak búvalbéleltségét a skandináv művészek rendszerint úgy szokták visszaadni, hogy a műélvezőt rettentő letargiába taszítják, ahogy azt a már említett drámaíró is tette, vagy mint azt a Burzum mívelte mesteri módon a zene eszközeivel.

Paasilinna szakítva az északi hagyománnyal, nem gyötri meg az olvasót: a fajsúlyos mondanivalót humorosan és jópofa történetbe ágyazva adja elő, ami amellett, hogy ugyanolyan hatásos, mint a fentebb említett metódus, fogyaszthatóvá teszi a regényt, nem készülünk ki tőle, mint a Solness építőmestertől vagy az Aske c. lemeztől. Remek könyv, nálam 8 pontot ér.

Otto Katz tábori lelkész 8 pontot adott a tételre.

tarkamacska | 2007.06.13 21:42 | hasznosság: hasznos (85.7%)

A cím és a borító láttán kicsit bizonytalankodtam, el akarom-e olvasni a regényt. Féltem, hogy a legsötétebb skandináv depresszió világába kalauzol a szerző. Kellemes csalódás ért: egy sok humorral és iróniával megírt izgalmas történetbe csöppentem.
A főleg francia és skandináv nyelvterületen kedvelt, kortárs finn író szenvetlen hangon beszéli el az abszurd történetet. A börtönből frissen szabadult és jussukat követelő társai elől a vadonba menekül az aranyrabló Oiva Juntunen. Eltéved és összeakad egy alkoholista őrnaggyal, aki a munkájában és a magánéletében is épp csődött mondott. Jó darabig mindketten csak a másik kihasználására törekszenek, kapcsolatuk szigorúan üzleti alapokon nyugszik. Az őrnagy jó pénzért vállalja, hogy segít neki életben maradni az erdőben, a rabló pedig méltányos fizetést biztosít cserébe. Juntunen sokáig rejtegeti kilétét, zuzmókutatónak, segédkönyvtárosnak és aranymosónak mondja magár. Hamarosan lebukik azonban, mivel amikor az őrnagy értékesíteni próbálja a „mosott” aranyat, kiderül, hogy ipari aranyat kapott. A lebukását követő vitájuk majdnem a főhős életébe kerül. Ez kapcsolatuk fordulópontja is, a kényszerű viszonyból barátság lesz. Feloldhatatlannak tűnő magányuk és különállásuk olvadni kezd. Összetartásukat mélyíti egy kolta lapp öregasszony váratlan betoppanása világukba. A kilencven éves, hihetetlenül szívós nénike az erkölcsi skála másik végét képviseli. Egész életében istenfélő, tisztességes asszony volt, mégis jól megfér a társadalom peremére sodródott szereplőkkel. A kalandoknak azonban egyszer vége, a rabló és az őrnagy visszatér a társadalomba, azonban lappföldi tartózkodásuk fordulópontnak bizonyul életükben. Az olvasó pedig nem egyhamar felejti el ezt a fanyar és játékos hangot, és a képtelen helyzeteket, melyekkel találkozik a regényben.


tarkamacska még nem pontozta a tételt.