Otto Katz tábori lelkész | 2007.06.12 19:22 | hasznosság: hasznos (100%)

„Meghal barom,
meghal barát,
meghal maga is az ember.
De senkinek híre
nem húny ki soha,
aki valamilyet szerzett.”

(Hávamál-részlet, Bernáth István ford.)

A CPg története modernkori kultúrhistóriánk nambervan mítosza. Minden magyar ember tarsolyában lapul egy-két velük kapcsolatos információ-morzsa, viszont a teljes, hiteles sztorit, köszönhetően az előző rendszer felülről vezérelt hazugsággépezetének, nagyon kevesen ismerik. Jellemző módon, a 90-es évek fordulóján, gimnazista koromban, közkézen forgott és nagy megbecsülésnek örvendett egy CPg-koncerfelvétel, s bár minden zenekarról tudtunk mindent, róluk szinte semmit, és amit igen, az sem volt igaz. Azóta eltelt több, mint másfél évtized, ezalatt nagyjából összeállt bennem a kép; megtudtam, hogy amit CPg-nek hittünk, az Mos-oi volt, megtudtam, hogy szegediek voltak, hogy vastagon szívtak, sőt, 4-5 éve láttam is őket egy ópen eer nosztalgia-haknin. A teljes CPg-sztorinak viszont még mindig nem voltam birtokában, így vasárnap este azzal a gondolattal döccentem le a HírTV elé, hogy na most végére járok a dolognak. Nem bántam meg; a Pol Pot megye punkjai remek alkotás, sok-sok ilyen történelmi, kultúrtörténeti dokumentumfilmre lenne szükség, különösen a komenizmusnak a 70-es és 80-as évekbeli, többnyire csak szőr mentén érintett időszakáról. Ezek nagyban hozzájárulhatnának ahhoz, hogy legalább megközelítő biztonsággal eligazodhassunk napjaink eseményei között.

Megtanultam ugyan mindenfélét a Kádár-rendszerről, de mennyire más, ha Romsics Ignácnál olvasunk ezekről a dolgokról, mint ha olyan csávók mesélik el, akik ellopták a főbérlő csirkéjét, hogy feldobhassák vele a koncert hangulatát. Az egykori tagokkal folytatott beszélgetésekből kibontakozik előttünk a zenekar hullócsillagéhoz hasonlatos pályája: a vidám, komikus elemekkel tarkított indulás, a semmiféle autoritást nem tisztelő arculat kialakulása, a hatalom bekeményítése, aztán a bukás, majd valami nem tragikus, de azért nagyon szomorú befejezés. Amit a statisztikai adatok szakavatott feldolgozása nem mondhat el egy éráról, azt elmondják a személyes élmények. Amikor elmeséli a gitáros, hogy volt olyan időszak, amikor a kérón minden este ugyanaz a rendőr igazoltatta őket ugyanabban az időpontban, aki már fejből tudta az adataikat, és úgy feküdtek le aludni, hogy be sem zárták az ajtót, hogy a rendőr be tudjon menni, és kikészítették egy székre a személyi igazolványokat, az minden akkurátus forráselemzésnél többet mond.

Nézze meg mindenki a filmet, szippantsunk egy jó mélyet az akkori, szánalmasan kisszerű, röhejesen abszurd, ugyanakkor fojtogató légkörből! Mindenkinek megmutatnám a Pol Pot megye punkjait, aki előjön a „milyen fasza volt akkor gyerekek, mert létbiztonság volt” kezdetű dumával. Mindenkinek megmutatnám, hogy a mesterségesen fenntartott, hitelekből dotált létbiztonságért milyen mennyiségű szart kellett akkor benyelni az embereknek. Mindenkinek megmutatnám, hogy milyenek voltak a bátor csávók, akik a pofájába röhögtek annak a gusztustalan rendszernek, és gerinctelen szekértolóinak.


Otto Katz tábori lelkész 8 pontot adott a tételre.