Belizár | 2011.07.09 21:52 | hasznosság: hasznos (75%)

Szögedi halléverseny

Nem fogok eredményt hirdetni, vajon a dunai vagy szegedi halászlé finomabb-e, főleg azért, mert különbözőségük okán eldönthetetlen a kérdés, jól készítve mindkét étek csúcsterméke a magyar konyhának. Annál inkább érdekes lehet a hozzám hasonló nagy halléimádóknak azon morfondírozniuk, vajon hol adhatjuk a legkielégítőbb kényeztetést ízlelőbimbóinknak? Szegedre érkezve fel is tettem a kérdést a tapasztalt bennszülötteknek, akik meg is neveztek nem egy helyet, amelyet lesz alkalmam még bemutatni, de a központi helyzetű, és talán legnagyobb múltú halászcsárdáról nem a legbiztatóbb infókat kaptam. A „már nem a régi” és hasonló tartalmú észrevételek ellentétesek azzal az aktivitással, amellyel a csárda képviselteti magát a helyi gasztronómiai palettán, beleértve az óriásbográcsos fesztiválozást is. Már csak ezért is kíváncsi voltam, mi az Igazság ebben a fontos kérdésben, így minap felkerestem a Tisza-parton lévő éttermet.

Sajnos, tiszai hangulat nem igazán tud megcsapni minket, ami jobb is, mert a városi folyószakaszt egyenesen el kellene rejteni. Az apadások irdatlan mennyiségű szemetet hagynak hátra, amelynek eltüntetése sokszor várat magára, így a parti promenád csak addig megnyugtató, mikor elfordítjuk a piszkos folyótól a szemünket. Visszatérve a csárdához, a Tisza helyett egy szép kis parkban és a játszótéren csemetéiket terelgető anyukákban gyönyörködhetünk. Nyáron nyilván kiül az ember a teraszra, amelynek az itt-ott benyomott oldalú lámpások körül szövődő sűrű pókhálók adtak némi autentikus jelleget. A hagyományos, fekete-fehérben ügyködő pincérek gyorsan jöttek-mentek, várakozni perceket sem kellett, ami felettébb dicsérendő. Nagy örömömre a sörkínálat része volt az egyik nagy kedvencem, így mihamarabb lehűthettem magam, mialatt a cigány zenészek beizzították magukat. Bár határozott célom volt, mit is fogok enni, gyorsan megkuksoltam az étlap árait. Bár nem olcsó a menü, annyira vészesen nincsenek elszállva az árak, mint egy fővárosi pénznyelőben. Ha nem is a családok kifőzdéje, turistaként viszont még bevállalható egy vacsora, ha nem akarunk eltávolodni a belvárostól.

A kért vegyes halászlé gyorsan érkezett, és nagy örömömre olyan mennyiségben, amely már a szemet is jóllakatta. Kifejezetten utálom, mikor közelharcot kell vívnom egy-egy vendéglőben a kenyérért és egyéb kiegészítőkért, itt mindenből bő ráadással volt, beleértve a csípős paprikát is, amely – szintén plusz pont – valóban erővel hatott. Maga a hallé is emberes adag volt, úgy 3-4 tányért merítettem belőle. A cigányok eközben nyomatták az unalomig ismert nótáikat („azsaszép, azsaszép, akinek…”), valahogy egy öreg rókát meg is tudtak táncoltatni, nekem viszont nem hiányoztak volna.

No, de térjünk a lényegre. A halászlé korrekt volt, lebőgni vele nem lehet a vendégeink előtt. Azonban valami hiányzott belőle, az a tűz, az a harapósság, ami felrepítené a gasztronómiai Parnasszusra csúcsára. A halászlé olyan, mint a sör és a bor, nem kell bele sok minden, de azok minősége, aránya, az idősorrend meghatározza a végkifejletet. Ez merítés hozta a prémiumkategóriát, de nem éltem át olyan élményt, hogy itt és most csodára bukkantam.

Persze, ízlések és pofonok, összességében ajánlom a Roosevelt Téri Halászcsárdát, főleg olyannak, akik nem sűrűn jár ilyen helyeken, és akinek egy puszta cigányzenekar is egzotikumnak számít.

A kért vegyes halászlé gyorsan érkezett, és nagy örömömre olyan mennyiségben, amely már a szemet is jóllakatta. Kifejezetten utálom, mikor közelharcot kell vívnom egy-egy vendéglőben a kenyérért és egyéb kiegészítőkért, itt mindenből bő ráadással volt, beleértve a csípős paprikát is, amely – szintén plusz pont – valóban erővel hatott. Maga a hallé is emberes adag volt, úgy 3-4 tányért merítettem belőle. A cigányok eközben nyomatták az unalomig ismert nótáikat („azsaszép, azsaszép, akinek…”), valahogy egy öreg rókát meg is tudtak táncoltatni, nekem viszont nem hiányoztak volna.

No, de térjünk a lényegre. A halászlé korrekt volt, lebőgni vele nem lehet a vendégeink előtt. Azonban valami hiányzott belőle, az a tűz, az a harapósság, ami felrepítené a gasztronómiai Parnasszusra csúcsára. A halászlé olyan, mint a sör és a bor, nem kell bele sok minden, de azok minősége, aránya, az idősorrend meghatározza a végkifejletet. Ez merítés hozta a prémiumkategóriát, de nem éltem át olyan élményt, hogy itt és most csodára bukkantam.

Persze, ízlések és pofonok, összességében ajánlom a Roosevelt Téri Halászcsárdát, főleg olyannak, aki nem sűrűn jár ilyen helyeken, és akinek egy puszta cigányzenekar is egzotikumnak számít.

Belizár 7 pontot adott a tételre.