Belizár | 2011.06.19 15:36 | hasznosság: hasznos (100%)

A harapásokból származó sérülések egyáltalán nem ritkák az állatkertekben, főleg az olyanok, amelyeket állat okoz embernek, ami most inkább fontos számunkra, hiszen az ember bárhol máshol meg tudja harapni a hozzá és a nem hozzátartozóját. Sőt, azon csodálkozom, hogy nincs több ilyen állatmarás ezekben az intézményekben. Hiszen sokan – szomorú dolog, de az elvileg felnőtt aggyal rendelkezők is – abban a tévhitben ringatják elméjüket, hogy az állatkerti állatok valamiféle passzív dolgok, amelyek jó, vagy - más hozzáállás szerint rossz dolgukban - enervált semmittevésre ítéltettek. Persze, hogy nincs igazuk, az állatok ugyanúgy védik a területüket, mint vadon tennék, sőt, még erélyesebben, hiszen nem félnek tőlünk.

Mindebből kifolyólag az állatkert egy veszélyes üzem, amelyben nem túl ritkák a benyúlásos, harapásos balesetek. Időnként a sajtó felkap egy-egy ilyen esetet, főleg, ha van valami bulváros íze, mert azt senkit sem izgat, ha valami kis állat kapja le a bőrt a gyerek kezéről (ez a leggyakoribb). A farkas más sokkal jobban hangzik, és fel lehet tenni a felháborodó kérdést, hogy ki a felelős azért, hogy ilyen vérszomjas fenevadak fenyegetik a jövő felcseperedő nemzedékeit? Jó tíz éve a TV2 kapásból ítéletet is hozott, mikor egy párduc megkapott a rácson keresztül egy kisgyereket Miskolcon: nyilván az állatkert. Az, hogy közben kiderült, az apuka fotózás céljából emelte át a szemefényét a korlát mögé, minden tiltó tábla ellenére, már nem került a címlapokra. Magyarországon nem tudok olyan állatkerti balesetről, amely látogatót ért, és nem maga a látogató idézte elő (az 1995-ös pécsi farkastámadásos esetet nem sorolnám ide, túl sok kérdőjel van még ma is azzal kapcsolatban). Külföldön nem egy ilyenről hallottam, ami arra a furcsaságra is fényt derít, hogy a szigorú szabályozás miatt itthon még a nyugatiaknál is biztonságosabbak az állatkertek.

Tíz éve nem örvendtek olyan társadalmi megbecsülésnek az állatkertek, mint most, és finoman fogalmaztam, mert írhatnám azt is, hogy akkor még a bezárásukat nagyon sokan óhajtották. Azóta a magukra és némi pénzforrásra találó állatkertek mint állandó hírforrások léptek fel, így jó kapcsolatokat, sőt, egyenesen munkakapcsolatokat építettek ki a sajtóval. Talán ennek köszönhető, hogy jelen esetben a médiák nem vádolnak, nem indítottak hecckampányt, mint ez a múltban oly megszokott volt. A szülőt persze megszólaltatták, aki természetesen önmaga hibáját nem látta, amikor fél percre szem elől tévesztette a gyereket, az egyből beleesett az állatkert csapdájába.

No, akkor ki a felelős? Pontosabban a kérdés az, hogy az állatkerteknek fel kell-e készülnie ilyen vagy olyan okból önveszélyes látogatókra, vagy hagyja működni a darwini szelekciót? A fővárosi állatkert szóvivőjének abban teljesen igaza van, hogy totális biztonságos bemutatóhelyeket annak árán lehetne kiépíteni, hogy az állatból senki sem fog semmit látni. Minden állatkertben táblák tömkelegét találhatjuk, vészjósló felszólításokkal, azonban a funkcionális analfabétizmus korában önmagukban nem tűnnek túl hatásos eszköznek, ha ezeket tekintjük csupán védelemnek, önmagunkat csapjuk be. A fő gond az, hogy míg a felnőtteknél elvárható a felelősségteljes viselkedés, a gyerekeknél nem. Nincs veszélytudatuk, a térbeli tájékozódásuk is rendkívül gyenge, szóval ideális alanyai a baleseteknek. Nem véletlen, hogy hivatalosan felnőtt kísérő nélkül gyerekek nem léphetnek be az ilyen intézményekbe. Vagyis a kísérő feladata lenne a biztonság felügyelete, míg az állatkertnek egy olyan jól körülhatárolható, biztonságot adó térrel kell szolgálnia, amelyen belül maradva elvileg nem érhet baj senkit. A legfőbb baj a saját tapasztalataim szerint éppen a kísérőkkel van. Szerencsére az a ritkább, mikor az közvetlenül veszélynek teszi ki a gyereket (de van, amitől időnként megáll az embere esze), jóval gyakoribb, mikor a felügyelet gyakorlatilag megszűnik. A fenti példánál a szülő csak egy fél percre vesztette szem elől a kölyköt, amely bőven elég idő ahhoz, hogy valami tragédia történjen (utcán két másodperc elég, hogy a gyerek kiszaladjon az autó elé). Egyszerűen nem szabad egy pillanatra sem magára hagyni azt, akinek biztonságát mi felügyeljük! A következő kockázatforrást a pedagógusok jelentik. Nem tudom, mindig így volt-e, vagy egyfajta változás eredménye, a lényeg az, hogy a tanerő egy része semmi tekintéllyel nem rendelkezik a rábízott gyerekcsapat felett. A kedvencem, mikor a pedagógus elmondja: „én szóltam, hogy baj lesz!”. Basszus, ha leszarja, amit mondok, akkor egye meg a medve a büdös kölköt? Volt olyan, mikor éppen a medve kerítésén mászott egy gyerekcsapat, csuda, hogy nem történt kéz és lábleszakítós tragédia, a tanítónéni pedig elkínzott arccal csak az előbb idézett mondatot szajkózta.

Az állatkertek tehát biztonságos látogatói tér garantálásával, annak határainak egyértelművé tételével, valamint a veszélyt tudatosító kommunikációval teremthetik meg a biztonság rájuk eső részét, a látogatók viszont a szabályok követésével, a szabályokat még/már nem értők állandó felügyeletével minimalizálhatják a balesetek csökkenését. Írom én ezt egy olyan országban, ahol a szabályok csak azt mutatják, hol érdemes áthágni azokat. Már csak virtusból is…

Belizár 3 pontot adott a tételre.