hyena. | 2011.02.21 19:57 | hasznosság: hasznos (100%)

Memento mori! - így a régiek. Swarm! (Rajzás!) - így Chris Barnes, és orrunk alá dugja a fenti borítót. A hatás garantált, nekem legalábbis mindig összeugrik a gyomrom, ahányszor csak meglátom ezt a címet, meg a dicstelen véget ért atyafiból kirepülő ízeltlábúak felhőjét. Eszembe jut ilyenkor, hogy nem élünk örökké, és hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy méltóságteljesen cuccolhasson át a túlsó oldalra. Adott tehát egy príma cím, egy hozzá tökéletesen illő, remekül eltalált borító, egy lelkes finn csapat és egy death metal-góré. Nem tagadom, hogy ezek után azzal a meggyőződéssel nyúltam a fejhallgató után, hogy jó zenét fogok hallani.

Szerintem a Six Feet Under kissé megfáradt, nem emlékszem ugyanis, hogy a kitűnő Maximum Violence óta egynél többször meghallgattam volna tőlük bármit is. Ráadásul pénzéhségtől messziről szagló cuccok, dupla-tripla-bónusz CD-k és DVD-k garmadáját zúdították ránk az utóbbi években, megszámoltam: 2000 óta tíz rilíz - röhej. Az ilyesmit én mindig annak a jelének tartom, hogy hiába kotorászik puzdrájában az alkotó, elfogytak belőle az ötlet-nyilak, vagy annak, hogy a kiadó főnöke bakanccsal rugdalja a zenészek ülepét, hogy termeljék a profitot. Vagy mindkettő. Mindenesetre Chris Barnesnak a jelek szerint nem ment még el teljesen az esze, bármennyit is szív, ezért ő is érezte, hogy ideje beújítani. Meg is tette, méghozzá egészen rendhagyó módon. Így történhetett meg a csoda: egy egylemezes finn, SFU és Obituary számokat játszó, mókazenekarként (fán prodzsekt) induló finn banda, a Torture Killer élén egyszer csak ott virít a death metal-szuperhíró. Meg kell azért jegyezni, hogy a mester nem akármilyen kutyaütő társulathoz adta a nevét, hiszen a Torture Killer debütáló lemeze már korántsem móka-muzsikát, hanem igen profi, komoly munkát tartalmazott. Nos, akkor lássuk, milyen gyümölcsöt hozott ez a nem mindennapi együttműködés!

A címadó számmal, kimért tempójú, fura hangulatot teremtő témával kezdődik a lemez. Aztán valami döbbenetes instrumentum-nyekergetés következik - az előcsalogatott hangok egy nagy csapat légy döngését utánozzák, miközben a másik gitár baromi súllyal riffel - futkos a hátamon a hideg, egyszerűen zseniális. Ének nincs a tracken, hacsak a két darab fenyegető morgást nem számoljuk: "Swarm!", amellyel a főnök jelzi: figyelem, jövök!

A Forever Deadben aztán kimutatja foga fehérjét a két lábon járó death metal-legenda. Hozza a formáját; egyedi és utánozhatatlan amit művel. A szám tempósabb (bár ez sem gyors), riffjei egyszerűek, rettentő hatásosak, lehengerlőek. És igen ismerősek. Nem is lehetne letagadni, hogy kik a kedvencek, de nem is próbálják, úgyhogy semmi baj. (Milyen gusztustalan, amikor egy banda kézzel-lábbal kapálózik, hogy nekünk ugyan ez, meg az a kedvencünk, de nem hasonlítunk ám rá...) Ráadásul a Torture Killer legalább olyan jó, mint a nagy példakép, úgyhogy még inkább nem probléma a hasonlóság. A Forever Dead utolsó harmada viszont abszolút egyedi, egy hihetetlen jól eltalált dallamos rész, amelynek éles kontrasztja a bestiális barnesi orgánummal számomra a lemez csúcspontjává emeli a tracket. Jól példázza, hogy a melódiák és grúvok nem ássák alá feltétlenül a zene súlyosságát, viszont nagyon sok egyéni színt tudnak bele vinni.

Az A Funeral For The Masses szintén príma darab, és arról tanúskodik, hogy - amint azt olvashattuk - nagy kedvenc az Obituary is. A következő nóta szinte hc-sen, pattogósan indul, aztán lelassul és melankolikus, dallamos irányt vesz, ez is remek. Az Obsessed With Homicide gyors, izmos szerzemény, de nincs benne különösebben izgalmas momentum. Ebben a számban már nem hallhatunk dallamos témákat, és sajnos ez igaz a lemez hátralevő részére is. Az obituarys I Killed You alatt kezdem gyanítani, hogy a nagy ötletek az album első felére kerültek. A gyanú a lemez végére bizonysággá érik: végig erős az anyag, de a második fele szürkébb (ugyanakkor agresszívebb). Érdekes módon, összességében nem is annyira SFU-s a lemez, mint vártam. (Vannak persze ilyen számok is, hiszen például a Cannibal Gluttony vibrálása rettentően hasonlít a Six Feet Underre.) Végül annyit, hogy az album úgy szól, ahogy kell, talán elég megemlíteni, hogy Chris Barnes producelte, Erik Rutan pedig keverte és maszterizálta.

Nincs értelme a további szószaporításnak. A death metal azon rajongói, akiket csak a trendi, ultragyors és ultratechnikás csépelés köt le, ne próbálkozzanak a lemezzel. Viszont aki szereti a megfontolt tempójú, súlyos, grúvos és dallamoktól sem mentes zúzást, bátran szerezze be, nem fogja megbánni.

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 9 pontot adott a tételre.