Cotta78 | 2011.01.12 13:39 | hasznosság: átlagos (50%)

Próbáltam húzni ezt a könyvet, ameddig lehet, hogy sokáig lubickolhassak ebben a regényben, mert akárhogy is nézzük, ez a könyv maga a szöveggyönyör, tele üdítő kis zugokkal, ahová elbújhatunk, ahogy hősnőink is teszik.
Adott egyszer egy házmesternő, aki nem akármekkora erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy belesimuljon a házmesterség hétköznapi fogalmába, körülvéve gazdagságukba beletöttyedt emberrel, Renée titokban klasszikus zenét hallgat, Tolsztojt bújja (és pontosan az a kedvenc része az Anna Kareninából, mint nekem!) és röhög a fenomenológián (ezért én kicsit komolyabban veszem, talán nem kéne). Aztán valahol az ötödiken lakik egy szemüveges, túlfejlett intelligenciájú, tizenkét éves kislány, aki öngyilkosságra és egyebekre készül, de addig is éberen figyeli a világban jelen lévő mozgást. A legelragadóbbak és a legcsodásabbak számomra Paloma írásai voltak, ahogy filozófikusan kibontja, elemzi, szűri, összeilleszti és kimondja a jelenségeket, azokkal a mélységesen fontos jelentésekkel terhesen, ahogy az valójában előttünk fekszik, mint kamélia a mohán, de mi észre sem vesszük. Könnyem kicsordult, olyan szépek voltak ezek a gondolati ívek, igazi fűszer hozzá Paloma japán oldala, amely érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is hozzájárult, az amúgy már fokozhatatlannak tűnő élvezethez.
Tehát művészet és filozófia, össze kell találkozniuk, nem igaz? Elárulom, a két rejtőzködő egy kedves, nyílt és művelt férfi hatására, nem mellesleg japán személyről van szó, összefut és itt sejtelmesen elhallgatok.
Azért a sok-sok finomság mellett, annyit mégis meg kell jegyezni erről a könyvről, hogy csöppet sem tökéletes, a vége cukrosra sikeredett, én legalábbis nem hiszem el, és olykor Palomáról is nehéz volt feltételezni a 12 évével, hogy kisujjában van a go játék, vagy hogy Lacant (!) olvas. Mindezek ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek, olvassátok el!

Cotta78 10 pontot adott a tételre.