hyena. | 2010.07.23 22:41 | hasznosság: hasznos (66.7%)

2005 decemberének közepén összeállítottam az azévi kedvenceim tízes listáját. Bár a rangsor második fele még elég képlékeny volt, az első öt helyezettet illetően teljesen biztos voltam a dolgomban, és kizártnak tartottam, hogy év végéig még változhat valami. Bizony, elkerekedett a szemem, amikor először meghallottam az előttem addig csak névről ismert brit zenekar albumát, és azonnal tudtam, hogy borulni fog a rend.

Az Akercocke-nak ez volt a negyedik lemeze, számomra mégis újdonságot jelentett, ami nem volt csoda, mivel működésük hazánkban nem keltett különösebb visszhangot. Legalábbis akkoriban egyetlen magyar nyelvű Akercocke lemezkritikát sem találtam a neten, pedig a külhoni lapok igen nagyra értékelték anyagaikat, és ez a munkájuk is nagyon magas pontszámokat kaszált. Kíváncsi voltam, hogy nálunk mikor fedezik fel őket, mert hogy előbb- utóbb befutnak, az nem lehetett kétséges. A méltatókhoz nekem is csatlakoznom kellett: ez az album egyszerűen zseniális, a legeredetibb anyag, amit abban az évben hallottam.

Az Akercocke zenéje az extrém metalt helyezi egy egészen különleges dimenzióba, mégpedig azáltal, hogy műfaji kereteket feszít szét elementáris erővel. Amit hallunk ugyanis, azt talán progresszív-avantgard black-death metalnak lehetne nevezni. Az Akercocke a black metal sötét, baljós atmoszféráját ötvözi a death metal pusztító erejével, mindezt megfűszerezve váratlan, extravagáns megoldásokkal: többek között fantasztikus dallamokkal. Így aztán kibontakozik előttünk egy szürreális világ, a vén patás 21. századi birodalma, úgy, ahogyan azt az Akercocke elképzeli: grandiózus, végletekkel teli, kegyetlen és rettentően szomorú. Agresszív riffelés és pusztító blastbeatek váltakoznak csodálatos harmóniákkal, bestiális hörgés megszállott rikácsolással és éterien tiszta énekkel. Az Akercocke egyik pillanatban szigorúan büntet, a másikban hipnotikusan megnyugtat, vagy iszonyatos szorongást kelt.

A Words That Go Unspoken a szonikus extrémitások enciklopédiája, egy hihetetlenül kifinomult elegy, szintetizáló mű, amely a lefedett stílusok legjavát adja. Nem csak a dalszerzésről beszélhetek szuperlatívuszokban, a tálalás is fantasztikus: kitűnő zenészek (többek között Matthew Wilcock ex-The Berzerker-gitáros) elképesztően precíz játékát hallhatjuk.

Természetesen ilyen színvonalú munkához tökéletes hangzás dukál: nem is tudok belekötni semmibe, úgy szól minden, ahogy kell: tisztán és súlyosan. A banda nem csak a zenei kliséket tapossa meg, hanem imidzsük is teljesen rendhagyó: míg az ördöngös zenekarok többsége gyakran teátrális bohóckodássá silányult külsőségek között, kétélű bárddal hadonászva védelmezi a gonosz trónját, addig az Akercocke kimérten, öltönyben, ánglius úriemberekhez illően. A borítót nem kommentálom: ha valaki látott mostanában jobbat, szóljon már, legyen szíves!

Bucsördetbörsz-pólóban rohangáló tinédzsereknek nem ajánlom ezt a lemezt, de a szélsőséges műfajok azon elkötelezettjei számára, akik nem hordanak szemellenzőt és kaphatók egy izgalmas, intellektuális utazásra, kötelező.

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 10 pontot adott a tételre.