hyena. | 2010.07.13 21:22 | hasznosság: hasznos (75%)

Úgy látszik, nemcsak a hazug embert érik utol előbb a sánta kutyánál, hanem a sunyi zenekritikust is. A Hour Of Penance-ismertetőmben (http://piciurl.hu/5nb) keményen lefikáztam egy bandát anélkül, hogy a nevüket megemlítettem volna. Nos, akkor a Hate Eternalre céloztam, de kár volt rébuszokban beszélni, mert nekem jutott az új albumuk, és most nem kerülhetem el, hogy nyíltan is megmondjam róla a véleményemet. Itt állunk szemközt, face to face, akár egy westernben.

Az ex-Morbid Angeles Erik Rutan zenekara 1996-ban alakult, és ez a harmadik lemeze. Az előző kettő hallgatásakor imponáló volt az eszeveszett keménység és gyorsaság, de ahogyan azt a fent említett kritikában is kifejtettem, annyira agyontechnikázták, agyonvariálták a számokat, hogy az összkép egy nagy, kaotikus massza volt, amiből képtelen voltam megjegyezni bármit is. A kérdés tehát az, hogy változott-e valami, képesek voltak-e olyan anyagot letenni az asztalra, amit fogyasztani tudok?
A válaszom: NEM.

Az I, Monarch első hallgatásakor felálltam a negyedik számnál, aztán egy nappal később, összeszedve minden erőmet, sikerült letudnom a második felét is. Az anyag iszonyatosan kemény, komplex és gyors, de ugyanúgy elvérzik a felidézhetőség vágóhídján, mint elődei. A gitártémák, és maguk a nóták is olyanok, mintha a stúdióban, a rögzítés közben találták volna ki őket. Követhetetlen a lemez, az elejétől a végéig, mint valami jazz-improvizáció, egyetlen rohadt riffet sem tudok megjegyezni belőle. Cinikusan azt mondhatnám, hogy így legalább megunhatatlan, mert soha nem lesz ismerős belőle semmi, de semmi kedvem viccelődni. A témák nemcsak követhetetlenek, hanem annyira disszonánsak is, és annyira nem összeillők az egyes elemek, hogy fizikai fájdalmat érzek tőlük. Így például a címadó számban annyira üti egymást a rendkívül szaggatott (és önmagában is űberbéna) riffelés, meg a borzasztó gyors dobolás, hogy a falat kapartam kínomban.

Erik Rutan régi motoros a death metal mezőnyben (Rutinos Erik), de ettől még nincs igazán jó hangja (muhaha, e sorok írásakor az Obituary: Frozen In Time-ot hallgatom, igen barátaim, ebben a zenében príma vokál hallható!). A hangzással sem vagyok elégedett: halk a gitár, no meg a stílussal szembeni elvárásaimhoz képest, bizony szégyenletesen vékonyan szól. Bár a lemez értéke(lése) szempontjából nincs ugyan jelentősége, de a bennem lakozó főgeci nem hagy nyugodni, és megjegyzem, hogy a címadó számhoz sikerült olyan videót forgatni, amely tigrisbukfenccel veti rá magát arra a dobogóra, amelyet minden idők leghitványabb klipjei számára állítottam fel.

Meg kell említenem, hogy van egy fantasztikus jó dolog a lemezen, ez pedig Derek Roddy zseniális dobolása. Elképesztően precízen, feszesen tálalja a hihetetlen gyors és bonyolult témákat, nem vitás, hogy ő az extrém metal szcéna egyik legjobbja. Ha valaki még nem látta az oktató videóit, az sovány malac vágtában rohanjon és szerezze be azokat!

A nagy promóciós hadjárat révén a Hate Eternal már megszületésekor legendás banda volt, akkor, amikor még nem is csináltak semmit. A kritikusok ezt rendre beszopták, és se vége, se hossza nem volt a dicshimnuszok áradatának. Csak mostanában kezd kinyílni egy-két ember szeme, akik végre felteszik a kérdést: ugyan már, mire föl ez a fene nagy hírnév és ajnározás? Örömmel látom, hogy már más szellemben íródott kritikákat is lehet olvasni - nem csak én vagyok ilyen elégedetlen.

A Hate Eternal tehát újra képes volt arra a bravúrra, hogy készítsen egy olyan lemezt, amelyen megvan szinte minden, ami a jó death metalhoz kell, csak éppen a végeredmény élvezhetetlen. Hatost adok rá, de megjegyzem, ha nem Derek Roddy kalapálna, valami nagy csúfságot mívelnék pontozásilag.

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 6 pontot adott a tételre.