Cotta78 | 2010.06.22 10:32 | hasznosság: hasznos (66.7%)

Úgy döntöttem, hogy az ijesztgetés és sok-sok óva intés ellenére, én ezt a regényfolyamot igenis naivul, sorban, ahogy számozva vagyon, mintegy odaadó szeretőként aláfeküdve a szövegnek fogom végigolvasni, mindössze egy pauzét közbeiktatva, azt is inkább muszájból.
Azt valahol sejtettem, hogy Marcel és én tetszeni fogunk egymásnak, ezt előirányozta a tudatregények iránti szerelmem (főleg Virginia Woolf), illetve nem kicsi sznobizmusom, amely hajlamos minden nagynak kikiáltott mű előtt megilletődni. De hogy Proust könyve ekkora fergeteges élményt fog jelenteni, hogy sikoltozva fogok rohangászni a férjemhez, hogy aztán hosszasan olvassak föl neki egy-egy bekezdést és agyonfirkáljam, agyonfülezzem, agyonszeressem, szóval egy az egyben magamévá tegyem a Swannt – ezt nem hittem volna. Csodálatos és páratlan könyvről van szó, ki merem jelenteni, hogy többet ér, mint sok filozófiai eszmefuttatás az idő(k)ről, az emlékezésről vagy a szerelemről, teljesen beszippantott.
A legdöbbenetesebb, Proust eszméletlen szép, lírai stílusán, megkapó humorán, meghökkentő és szívet gyönyörködtető képein kívül, kétségtelenül a regény szerkesztésmódja és narrációja, mely alapvetően a labirintust mintázza, mely útvesztőnek anyaga légies és áttetsző: emlékekből és képzeletből áll. Az emlékek, mint a kávéban (jó, legyünk hűek Prousthoz, mint a hársfateában) kavarodó, fraktális tejfodrok gyűrűznek elő a névtelen elbeszélő tudatából egy idilli, de szorongásokkal teli gyerekkorról a tündéri szépségű Combray-ban. A közhiedelemmel ellentétben nem a Madeleine-süti indítja be az egymásra rétegződő emlékfolyamokat, hanem már az első oldalakon az elalvás előtti bódult állapotból kúsznak elő, amikor az éjszakai zajok keverednek a felvillanó múltbeli képekkel és a napi események forgácsaival. Proust ezt a különös, súlytalan állapotot, amikor koncentráltan térnek vissza életünk motívumai, és amikor egy-egy tárgy élesen rajzolódik ki környezetéből, azt sugallva, hogy többet jelent önmagánál, ezt az áttűnést lélegzetelállítóan írja le. Ahogy a narrátor gyermekkori szorongását is, melyben egyszerre van jelen egy rituális szokáshoz, édesanyja esti csókjához való ragaszkodás és az anyához, mint szerető személyhez való kötődés is. És aki miatt ez a csók elmaradhat nem más, mit Swann, aki egyszerre mozog a felsőbb és alsóbb polgári körökben, aki értője a művészeteknek, barátja Bergotte-nak, narrátorunk imádott írójának, ugyanakkor a felesége egy kiélt kokott. Ám nem ez lesz az egyetlen ellentmondás Swann személyiségében, aki hol határozottnak és távolságtartónak tűnik fel, hol pimasz világfinak, hol hódítónak, hol egy igazi balek szeretőnek, aki folyton igazolja méltatlanra pazarolt szerelmét – magyarán Swann személyisége a rá irányuló értelmezések hálójában kiismerhetetlen marad, mégis érezzük, tudjuk, mi vonzza felé és főleg lánya, a vörös, szeplős Gilberte felé az elbeszélőt.
A regényben tényleg nem kell vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük a nagy főszereplőt, az időt: aminek különben a léha életet élő hőseink igencsak bőviben vannak. Ebben a kötetben egyértelműen az emlékezés és a képzelet ideje játszik nagy szerepet, a narráror emlékgomolyagjai a combray-i gyerekkora eseményeiről és Swann képzelete, mely Odette-nek, eme kiélt csalfa asszonynak, történelmi és esztétikai távlatot adva képes arra, hogy a nő egész múltját, ami enyhén szólva rovott, egész egyszerűen elleplezze. De végigvonul a regényen a történelmi idő is, mint értékítéletekkel telített és értékképző konstans háttér, mely mégis több szállal kapcsolódik az egyénekhez, így válhat Odette is érdekessé Swann szemében, Botticelli és Vinteuil közvetítésével.
Hosszú lenne a regény érdemeit felsorolni, nagyon szép részek vannak benne a zenéről, a szerelemről és más démonokról, az olvasásról, a természetről és számtalan jelenségről, melyek behálózzák, megmagyarázzák és többnyire elhazudják (ha ugyan lehetséges lenne a hiteles emlékezet!) az eseményeket, jellemeket, a világot, mégis oly otthonossá és bejárhatóvá teszik azt.
Nagyszerű, lélegzetelállító, mámorító!

Cotta78 10 pontot adott a tételre.