hyena. | 2010.05.10 20:08 | hasznosság: hasznos (66.7%)

2005 a metal zenében a nagy újjáalakulások éve. Ennek a metalfejek természetesen fenemód örvendeznek, legfeljebb néhány cinikus ünneprontó jegyzi meg, hogy: "Na, a vén szarosoknak nincs lóvéjuk sörre meg cigire, gyorsan kiadnak ezért néhány lemezt."

Az egyik ilyen nagy feléledő a holland Gorefest. 1989-ben alakultak mezei death metal bandaként, aztán rövid idő alatt beverekedték magukat az európai élmezőnybe. Közben sok más, az első hullámban indult death metal zenekarhoz hasonlóan ők is elkezdtek kísérletezni. A metal tradicionális formái felé fordultak, részben grúvos elemeket építve zenéjükbe, aminek hatására rajongóik egy része hátat fordított nekik, viszont szereztek egy csomó újat.

Az innovatív törekvések az 1996-os Soul Survivor lemezen kristályosodtak ki, amely death metalt kombinált a 70-es évek brit metaljának elegáns erejével és könnyű befogadhatóságával. Az 1998-as Chapter 13 anyagra szintén rányomta bélyegét a banda érdeklődése a klasszikus rock iránt, aztán fogták magukat és bedobták a törölközőt. Mondhatnám, a nagy kísérletezésnek mindig látványos fejreállás a vége.

Most pedig itt egy új lemez, aminek először is megemlítem a dicséretre méltó borítóját. Olyan, mint egy szürrealista festmény. Elgondolkodtató, mellőzi a kliséket, de azért van benne valami vicces is. Pont jó.

A rettentő karakteres zenét tartalmazó album nagyon egységes. Zeneileg az 1994-es lemez irányvonalát folytatja, elhagyva a későbbi anyagokon található 70-es évekbeli hatások többségét. Ehelyett egy sokkal egyszerűbb (a szó pozitív értelmében), középtempós, grúvos death metal az, amit hallhatunk. Ezt én csak üdvözölni tudom, ugyanis elég öreg vagyok ahhoz, hogy konzervatív legyek, és nem szeretem, ha kedvenc műfajomat obskurus kísérleteknek vetik alá. Nem vagyok viszont elég vén ahhoz, hogy ezek a klasszikus rock- témák lázba hozzanak. Így viszont az album számomra egy kellemes retro trip: felvonultatja a 90-es évekbeli death metal komplett fegyvertárát, beleértve az ahhoz passzoló hangzást is. Azonnal kitűnik, hogy igen nagy tudású zenészekről van szó, különösen a dobos, Ed Warby munkája tetszik. A gitárjáték is príma, bár csak a riffelés igazán kedvemre való, a szólók nem.

A szememben egyetlen Achilles-sarka van a lemeznek. Az összes kritikus harsány hallelujával köszöntötte az énekes, Jan-Chris De Koeyer vokáljait. Engem viszont - szégyen ide vagy oda - halálosan idegesít ez az orgánum. Mintha egy részeg holland matróz ordítozna, afölötti felháborodásában, hogy bezárt a rotterdami kikötő összes kocsmája, és nem folytathatja az italozást.

Így aztán igen nehéz helyzetben vagyok a pontozást illetően. Feltétel nélkül elismerem, hogy igényes, izgalmas, jó kis zene, s bár a kedvenceim nem ilyenek, azért szívesen elhallgatnám. Viszont ez az ének számomra teljesen emészthetetlenné teszi. Egyezzünk ki egy nyolcasban, szerintem ez elég jó pontszám ahhoz képest, hogy soha többet nem fogom meghallgatni.

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 8 pontot adott a tételre.