hyena. | 2010.04.16 20:47 | hasznosság: hasznos (100%)

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. A Metal Blade nem küldött ugyan promót, de sebaj, én akkor is írok erről a lemezről. A brit zenekar, amely egy RPG-ostromgép után nevezte el magát, s amely négy év után végre új anyaggal jelentkezik, ugyanis az egyik kedvencem.

A zenakarok többsége futószalagon gyártja az izzadságszagú CD-ket. Lehetőség szerint évente előrukkolnak eggyel, közben gyorsan szerepelnek egy-két spliten, persze néhány lemez után koncertalbum is kell, mostanában pedig dupla, tripla, kvadro stb. koncert DVD-ket próbálnak rásózni az óvatlan metalfejekre. Ugyanakkor itt van a Bolt Thrower, amely nem hagyja magát befolyásolni a hülye divatoktól: akkor jönnek elő új anyaggal, amikor úgy érzik, hogy itt az ideje. Legutóbbi négy albumuk megjelenésének dátuma: 1994, 1998, 2001, 2005, szóval nem kapkodják el a dolgokat. Ennek eredményeként pedig nincs egyetlen fölösleges lemezük sem, amit a rajongók csak illendőségből tettek fel a jól sikerült munkák közé a polcra.

Death metal berkekben manapság a jelszó: gyorsabban és keményebben. Én már azt várom, mikor vetik be az első génmanipulált, hatkarú dobost és mikor jut eszébe valakinek egy villanyfúróra tett csiszolókorongra ráerősíteni a pengetőt, hogy pillanatnyi előnyre tegyen szert a kíméletlen versengésben. A Bolt Thrower egyfajta anomália, hiszen őket mindez teljesen hidegen hagyja. Nekik a death metalon belül saját stílusuk van, amihez állhatatosan ragaszkodnak, a többiek meg csináljanak, amit akarnak. Zenéjük egyedi és azonnal felismerhető, ugyanakkor mégis könnyen besorolható: hagyományos death metal. Valamennyit ugyan változott a Bolt Thrower az évek során, ez a csipetnyi fejlődés éppen elegendő ahhoz, hogy a zene ne legyen ásatag és dohszagú, ugyanakkor egyáltalán nem megy a fő jellemző, a tradíciókhoz való hűség rovására.

A Bolt Thrower nyolcadik sorlemeze, a Those Once Loyal, nyugodt, de fenyegető hangokkal indul, aztán rövidke átvezetés után dallamos gitárszólót hallhatunk, ami egyszer csak átcsap tempós riffelésbe, Karl Willets pedig elbődül: "At First Light!" Igggen! Hátralököm a széket, felpattanok és léggitározni kezdek! Ez az, pont ezt vártam! A kezdés színtiszta Bolt Thrower, nincs semmi trükközés és progresszió. A második szám szólója (2:13) után már tudom, hogy ha januárban valóban eljönnek, ott leszek és addig fogom rázni a búrám, amíg leszakad. Harmadik track: The Killchain. A szám kezdetekor olyan klasszikusok ugranak be, mint a Cenotaph, az Embers és a Powder Burns, s ahányszor csak meghallgatom, egy szemközti dombtetőn megjelenő, támadó harckocsihadosztályt vizionálok. Félelmetes! 2:20-nál letaglóz a kiállások non plusz ultrája, ennyire jó zenét nem lehet kitalálni! Alighanem ez az egyik legkiválóbb szerzemény az albumon.

Aztán jön a többi szám, engem pedig hihetetlen hangulat vesz körül, sötéten kavargó árként sodornak magukkal a grúvos riffek. Nem bonyolult ez a muzsika, de a tempóváltások, szólók és zseniális kiállások megunhatatlanná teszik. Utálom a gitárnyekergetést, viszont ezen a lemezen az összes szóló fantasztikus, hihetetlenül jól illeszkednek ebbe a zenébe, amely időnként nagyon belassul, máskor meg meglódul, de összességében a középtempó dominál. A hagyományokhoz híven háborús tematikájú korong részleteiben is, összességében is igazi Bolt Thrower. Első számú ismertetőjegye most is, mint mindig, a két gitáros, Gavin Ward és Barry Thomson (mindketten alapító tagok /1986/!) munkája. Gitárjátékuk, az affektálás nélküli, büntető riffelés és a kimért brutalitás iszonyatos súlyával előbb megingatja, majd kíméletlenül agyontapossa a hallgatót. Nem szégyellik ugyanakkor visszafogott harmóniákkal és dallamokkal megtűzdelni az anyagot, ami azt eredményezi, hogy death metal létére egyáltalán nem fárasztó.

Hihetetlen jól megkomponált az album, nincs egyetlen másodperc üresjárat, nincs töltelékzene, még a végén sincsenek eldugva gyengébb trackek. Sőt, az utolsó előtti Salvo és a záró When Cannons Fade is elképesztően erős darabok. Külön ki kell emelni Jo Bench (1987 óta tagja a zenekarnak) basszusjátékát: eszem-fa...ntáziám megáll, hogy miket penget ez a feketébe bújt Törpilla! A dobos munkája is tökéletes, a vokálról pedig szintén csak szuperlatívuszokban beszélhetek: a Bolt Thrower zászlaja alatt utoljára 1998-ban csatasorba állt Karl Willets visszatérése még autentikusabbá teszi a lemezt.

Ne számítson arra senki, hogy az anyag azért, mert nem trendi, retkesen, maszatosan, á lá 90-es évek eleje szól. A hangzás abszolút megfelel a mai követelményeknek: telt és tiszteletet parancsoló, akár a Kövér Berta dörgése. Bikán és jól hallhatóan szól minden: tiszta és vastag a gitársound, igen jól követhető a basszus és a dobhangzás is hibátlan.

A Bolt Thrower tehát újra itt áll előttünk. Patinás és méltóságteljes, komor és pusztításra kész. Akár egy ostromgép.

Soha nem volt óriási rajongótábora ennek a bandának, és ezen a Those Once Loyal sem fog változtatni. Viszont egy-két új hívet biztosan szerezni fog, akik ugyanúgy mint a régiek, örökre Bolt Thrower fanatikusok lesznek. Az album ugyanis egy, az aktuális divatra fittyet hányó, hibátlan mestermű, amelyre jó szívvel, őszintén adok egy nagy, kövér tízest.

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 10 pontot adott a tételre.