Otto Katz tábori lelkész | 2010.04.07 13:14 | hasznosság: átlagos (62.5%)

Már nem is emlékszem pontosan, hogyan került a lejátszómba a The Descent első része. Valami blogon méltatták, és mivel évente egy–két horrort szívesen megnézek, kipróbáltam. Iszonyatos élmény volt: én még életemben nem féltem filmen ennyire. Így a minap, amikor megláttam egy kósza külső vinyón a folytatást, egy pillanatig sem haboztam kölcsönkérni. Úgy okoskodtam, hogy mivel a Pandorummal letudtam az idei első adagot, másodiknak ez pont jó lesz. Ha ugyanis csak fele olyan rémisztő, mint az első rész, akkor már meg is lesz az ez évi penzum, mert egy időre megint elegem lesz a műfajból.

A film az első rész lájtosabb, amerikai verziójának végétől veszi fel a fonalat. Az egyetlen túlélő feljön a barlangból (az angolban nem jön fel), és kórházba kerül, azonban egy keresőcsapat kényszersorozott tagjaként hamarosan ugyanott találja magát, és minden kezdődik elölről.

Ha az efféle filmekből több részt is készítenek, akkor a legalapvetőbb húzás, amivel nem nagyon lehet mellélőni az, hogy az ötletet különböző, egymástól markánsan különböző helyszínekbe és közösségekbe plántálják, lásd pl. Alien vagy Predator sorozat.

A Descent 2-ben a jól bevált receptúrára fittyet hányva, gyakorlatilag semmin nem változtattak. Ugyanabban a barlangban, ugyanazokkal a gecikkel a sarkukban rohangál és sikítozik egy ugyanolyan kis csapat, és néhány szereplő is ugyanaz. Mondhatná valaki, hogy ez a kompánia különbözik az elsőtől, hiszen az egy női team, ez pedig vegyes. Oké, különbözik, de nem úgy, ahogy a műfaji kánon diktálná. E szerint ugyanis, ha már a monsterek nem lepik el a közeli kisvárost, legalább a koreai taekwondo válogatottat, vagy szabadságolt izraeli krav maga-instruktorokat kellett volna a föld alá dugni. Vagy egy olyan csapatot, amiben van auralátó autista, pontyszájú femme fatale és veterán zöldsapkás, aki Vietnam bunkerharcaiban edződött, ezért a felszín alatt ő az ász.

Nem tudom eldönteni, hogy mezei trehányságot, vagy művészi merészséget, öntörvényűséget lássak a mögött, hogy az alkotók másodszor is ugyanazt próbálják lenyomni a torkunkon. Mivel azonban tökéletesen sikerül nekik, afelé hajlok, hogy a második attitűdről van szó. Úgy tűnik, hogy a film készítői azt gondolták, hogy van ebben az ötletben annyi kraft, hogy simán elvisz a hátán még egy részt, változtatások nélkül. És valóban, annyi kraft van benne, hogy nemcsak a film alkatrészei ugyanolyanok, hanem a hatása is: ugyanúgy odaszögezett a képernyő elé, és ugyanúgy összehúgyoztam magam.

A The Descent filmek alkotói hihetetlen erővel ragadták meg a horrorfilm lényegét. Réz András a Válogatott szorongásaim című könyvében azt írja, hogy a klasszikus horrorfilm formába önti szorongásainkat, amelyek ettől kezdve már konkréttá, leírhatóvá válnak. Emellett egyfajta magyarázatot is ad a világra, például azzal, hogy elválasztja az általunk ismert szférát az ismeretlentől, a fenyegetőtől. Ahogy fülig Jimmy mondaná erről az okoskodásról, asz biztos, hoty nagyon valószínűjen hangzik, és a szóban forgó filmekre is tökéletesen passzol ez az uniformis. Ezek az alkotások a sötétséggel, a bezártsággal és förtelmes lényekkel operálnak, amelyek csak kinézetükben humanoidok, mindig kajásak, és nem válogatósak. Nincs okkult, nincs fantázia, se mezei, se tudományos. A lófaszért nem kell fényéveket utazni, mert itt lakik alattunk, helyben van. És elég hihető köntösbe bújik, legalábbis hihetőbb, mint az élőhalott vagy a vérszopó.

Jön valaki a sötétben, emberre hajaz, meg akar enni, és nem lehet elszaladni előle, mert nincs meg a kijárat, és amúgy is kurva kicsi a hely – ősi, elemi a rettegés, ami felszabadul. A user maximálisan megkapja azt, amit szeretne. Félhet egy jót úgy, hogy tudja mitől fél, aztán a végén felkapcsolhatja a villanyt, és azt mondhatja, hű, a picsába, hát nem is olyan rossz ez a kis panellakás.

A The Descent 2 tehát borzasztó egy film. Utána úgy éreztem magam, mintha egyetlen levegővétellel néztem volna végig az egészet. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy egyszer sem lendül át banálisba, morbid humorba, mint teszi azt például (hol szándékoltan, hol nem) sok zombifilm, amikor már annyi a vér meg a bél, hogy elkezd kínjában vihogni az ember.

A film nem csupán 100% pure rettegés kiváltására alkalmas, de el is gondolkodtat. Persze nem arról van szó, hogy szövevényes metafizikai és ontológiai fejtegetésekre sarkallna. Pusztán emlékeztet néhány alapigazságra, amelyek bármilyen közhelyesek, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk. Számosak azok a dolgok, amelyekről nem vagy alig tudunk. Kiszakadva az akolból és a csordából reménytelenül védtelenek, gyámoltalanok vagyunk. Ugyanakkor az ember, ha felhorgad benne a túlélés ösztöne, piszok sokat kibír, és könnyen visszavedlik ősemberré. És még egy tanulság: inkább cipeljünk kissé több felszerelést az elegendőnek látszónál, akár mindennapjainkban, akár a vadonba tévedve. Mert félni jobb, mint megijedni, és ezerszer jobb, mint egy sötét likba beszorulva vagy megzabálva lenni.

Az első rész simán tíz pont, erre kilencet adok, mert azért mégis csak pofátlanság, hogy semmi újat nem tudtak kitalálni.

Otto Katz tábori lelkész 9 pontot adott a tételre.