Cotta78 | 2010.01.28 12:08 | hasznosság: hasznos (77.8%)

Egy rakás hülye, saját kényszerképzeteit követve, egymás agyára megy, végül egyikük még meg is hal - nagyjából így foglalható össze Elias Canetti Káprázat c., Nobel-díjjal jutalmazott nagyregénye, amely a groteszk irodalom egyik fénylő csillaga. Vagy mégsem? Ahogy haladtam előre, mintegy sűrű masszában gázolva a több, mint hatszáz, hol szórakoztató, hol meghökkentően unalmas szövegben, egyre feministább lettem, ami ugye nekem nem is nehéz.
Pedig a káprázatok, monomániák világában élő, karikaturisztikus figurák mulatságos történetei egészen jól indulnak: megismerkedhetünk a legnagyobb, élő sinológussal (keletkutató), Peter Kien professzorral, aki hermetikusan elzárkózva négy (!) szobányi könyvtárába, amely persze teli van szövegritkasággal, ontja magából a kitűnőbbnél kitűnőbb tanulmányokat. Hat keleti nyelvet beszél folyékonyan, de kizárólag önmagával vagy Konfuciusszal hajlandó társalogni, esetleg egy-két könyvesbolti alkalmazottal. Ámde egy nap elköveti élete, mint utóbb kiderül, végzetes baklövését, felvesz egy tisztességes, csöndes, háttérben meghúzódó házvezetőnőt, aki nyolc éven át leveszi válláról a házimunka nyűgét és még imádott könyvtárával is óvatosan, mitöbb hódolatteljesen bánik. Therese azonban egy alattomos, pénzéhes, ostoba, végtelenül korlátolt nőszemély, aki egy meghitt pillanat hevességét kihasználva (Kien egyik megvetett ponyvaregényét kesztyűs kézzel olvassa, mely gesztusból a negyvenéves prof messzemenő következtetéseket von le Therese intellektuális képességeire vonatkozóan), szóval elveszi a húsz évvel idősebb nőt. És ezzel világa, ahogy a regényrészek címei is jelzik, fejetlenné válik. A gonosz, buta és szexuálisan mindig felaljzott női princípium és annak pregnáns képviselője, a tőmondatokban nyilatkozó Therese, a csábítónak szánt, könyvekkel megrakott nászi ágyat egyetlen határozott mozdulattal teszi szabaddá - a könyvek aláhullása egyben Kien professzor szenvedéseinek kezdetét is jelenti. Therese, miután Kien nem teljesíti férji kötelességeit, beéri a sinológus pénzével is, de az áhított milliók szintén csak az asszony káprázatvilágához tartoznak. Párharcukban összecsap a hideg, intellektuális, meddő, értelmiségi férfi és a tüzes, buta, csalfa, ösztönlény nő - és itt kétségtelenül megidéződik Nietzsche szelleme. Canetti végül rezignáltan, átmenetileg Theresének engedi át a győzelmet, aki végül kipenderíti saját lakásából Kient. A professzor gyámoltalanul, képzelgéseitől elkápráztatva végül Fischerke, a zsidó önjelölt sakkmester és egyben furfangos csaló kezei közé kerül, aki egészen bakafántos módon, kihasználva Kien könyvimádatát, igyekszik kiforgatni vagyonából. Végül, egészen logikus megoldással, Peter ideggyógyász öccse, Georg vág rendet, Kien visszakerül megszokott életterébe, de képtelen túltenni magát a világgal és elsősorban a nőkkel való konfrontálódásán.
A regény legpazarabb részei számomra Kien professzor alakjának megfestése, az intellektuális magányból fakadó kényszerképzetek ábrázolása, a megőrülés felé vezető bonyodalmak rajza, ahogy lassan, de biztosan bekebelezi a professzort paranoiája a kék szoknyáktól (sőt, magától a kékségtől is - ez ugyanis Therese kikeményített szoknyáinak színe), a nőktől való beteges félelme és ezzel együtt fokozódó gyűlölete az egész női nem ellen. A regény utolsó oldalain hosszú kifakadásokat olvashatunk a nők örökös kurvaságáról, szexuális kielégíthetetlenségéről, pénzéhségéről, a keleti és nyugati mitológia bosszúszomjas és kicsinyes hősnőitől kezdve a történelem csalfa asszonyaiig, nem beszélve a pókokról, melyek megerőszakolják és felfalják a hím egyedeket. Bár az ironikus ábrázolás nyilván tompít Kien professzor gyűlölettől és félelemtől fröcsögő monológján, mégis nehéz ezt a könyvet nőként szeretni. Nobel-díj ide vagy oda, ez csak éppen közepes.

Cotta78 3 pontot adott a tételre.