Belizár | 2010.02.01 19:40 | hasznosság: hasznos (100%)

Zsidkerab metál

Régen vártam már annyira egy zenei anyag megszületését, mint az Orphaned Land új konceptalbumáét. Nemcsak azért, mert a zsidó metálfejek már többször bizonyították zenei tudásukat és egyediségüket a rock-palettán, hanem a várt, pontosabban elvárt szellemi plusz miatt is, amely szinte vallási-politikai jelentőséget ad a műveiknek. Az „Elárvult Föld” dalnokai ugyanis nem kevesebbet vállalnak fel, minthogy a három nagy monoteista vallás közös gyökere, kapcsolódási pontjai alapján teremtsenek egy új mítoszt. Nem vagyok vallásos, de mentes sem a vallások teremtette szellemiségtől, és persze a Jó és Rossz harcának örök misztériumától, így ez a törekvés őszinte elismerést érdemel a szememben. Elsősorban a napjainkban is csak mélyülő törésvonalak láttán, amelyek egyszerre szabdalják és feszítik egymásnak a három testvérvallást és kultúrát. Itt nem, ott nagy bátorság ez ellen tenni…

Nos, az album, jött, hallgattatott, és… nem talált egyértelműen pozitív fogadtatásra. Szinte minden kritika a Maboollal kezdi, azzal hasonlítja össze. Megvallom, magam is így láttam hozzá a hallgatásához, és jöttem rá azonnal, hogy hiba volt. Pedig a sokévnyi munka meglátszik a művön, jó konceptalbumhoz illően minden ott és úgy szól, ahogy kell. Akkor miben más? Abban leginkább, hogy hiányoznak belőle a Mabool romantikus, a hatásos és könnyen átélhető témái. Akik ezt várták, azoknak valóban csalódniuk kellett. A harmadik és negyedik hallgatás után azonban oda jutottam, hogy mégiscsak jó irányba fejlődött a zenekar. És jó ideje csak ezt az albumot hallgatom…

A fanyalgók - már csak a producer kiléte okán is - az opethes-steve wilsonos porcupine tree-s vonalat említik, bár ennek mélyenszántó okát sem értem, mert inkább megtisztelő az előbbiekkel való összehasonlítás, és tekintve a különbözőségüket, ez inkább csak a magas minőségben és a progresszivitásban nyilvánul meg. Megint máshol a progresszivitást keveslik, ezáltal tartva unalmas az albumot. Maga a téma nem tűrné azom mértékű elborulást, amelyet mondjuk szerethetünk egy Ulverben vagy Mike Patton valamely projektjében, nagyon nem hiányzik ebben az albumban. Egyszerűen nem illene az album szellemiségéhez.

Akkor nézzük, mi az, ami ennek ellenére a szememben kitűnő albummá teszi a Fényharcos soha véget nem érő útját. Egyrészt tökéletes lett a különböző eredetű hangzások és hangszerek összhangja, a folk tökéletesen illeszkedik az alap rock-vonalhoz. Amely utóbbi is sokszínű, a death metáltól a progresszív rockig, az akusztikus részektől a hörgésig szélesedik a paletta, anélkül, hogy valami kényszeredett, „modern” cross-overséget kellene eltűrnünk (na jó, ez Opeth hatás). Én kifejezetten szeretem a hosszú, végletekig kifejtett számokat, persze, ha azokban van elég ötlet. Itt pedig van, sokadik hallgatás után is sikerül felfedeznem bennük valami újat.

Két ok folytán is jelentős lett ez az album. Egyrészt a szellemisége révén, amely azonban bakfittyet sem érne, ha amúgy nem lenne ennyire jól megkomponált és élvezhető. Szóval, 10 kalkulus.

Belizár 10 pontot adott a tételre.