Cotta78 | 2010.01.12 07:40 | hasznosság: hasznos (75%)

Kiváló felütése az évnek Borbás Rozália első regénye, a páratlan szépségű, míves nyelven írott Endymion. Csupa fény és szín a lapokon, mint csillogó mozaikkockákból felépülő, irizáló festmény, káprázatos ecsetvonásokkal alkot: a sárga a méz és a napfény, a vörös a csókok és erotikus játékok színe, sötétebb tónussal pedig a 18. század hányattatott sorsú vándorköltőjének balsorsa rajzolódik ki. Mert ha hátrébb lépünk ettől a különös káprázattól, a rokokó festményből egy arc bukkan elő: Csokonai Vitéz Mihályé.
A regény, amely nem mellesleg a 2006-os Csokonai-regény pályázat díjazottja, egészen különös, modern szerkezettel villantja fel Csokonai számtalan arcát, nemcsak belülről, lineárisan ábrázolja egy-egy jelenetben, hanem emlékekből (Diószegi Sára, édesanyja visszamerengéseiből), közös asztali beszélgetések visszarévedéseiből, nagy főúri ebédek anekdotáiból is kikerekedik egy nem éppen koherens, összetettségében egyedi Csokonai-kép, mely hol mint renitens diákot, hol mint reformer tanítót, hol mint mecénást kereső vándort, hol pedig mint szavaival hódító, erotikus férfit mutatja be. Különösen élvezetesek a kor atmoszféráját megteremtő jelenetek, történetek és jellemek, hiteles leírást kaphatunk a felvilágosodás kori kálvinista Rómáról, Debrecenről, Sárospatakról és Komáromról, a kor nagyszájú, léha főurát Csicseri Zsigmond alakjában, a híresen művelt, magyar nagyasszonyokét pedig épp feleségében, az ájtatos Borovetczki Mária figurájában rajzolja meg, akinek sok megaláztatást kell eltűrnie, mire teljesítheti Istennek tett fogadalmát. Szívemnek legkedvesebbek mégis a rokokó életképek: illatos virágok, bágyadt ragyogású pasztell-színek, nimfák és puttók, habos gyolcsok a duzzadó keblek körül, melyek aztán rendre kibuggyannak egy szép, szerelmes, arabs történetre. A regény, különösen az első felében, leginkább Csokonai lágy, játékos költészetét juttatta eszembe, olyan vidámak voltak ezek a lapok, hogy folyton azon kaptam magam, hogy mosolygok, de ki ne tenné, ha a híres Csokonai-csókokról vagy Lilla „feredéséről” olvashat télvíz idején. Különösen dicséretes, hogy az elsőkönyves szerző nem dramatizálta túl a költő élettörténetét, bár a regény második fele sötétebb tónusú, Borbás Rozália mégis csempész bele harsányabb színeket: forró öleléseket a debreceni tűzvészbe, Kazinczy elutasításába öniróniát.
Az Endymion legnagyobb teljesítménye mégis a kultúrtörténet élvezetes becsempészése a sorok közé, nemcsak a városi lakosság életéről, a kollégiumok szigorú szabályairól, szellemtörténetről tudunk meg nagyon sokat, de a hétköznapi életről, gasztronómiáról, a női budoárok berendezéséről ugyancsak. Mindezt Borbás Rozália olyan ízes, csodaszép nyelven, tájnyelvi és archaikus szavakkal ábrázolja, hogy az olvasó szíve olvadozik a sorok fölött.
Mégis egy bajom van ezzel a könyvvel: túl okosra sikerült. Vagy kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy én vagyok alulművelt, ezt pedig nem vagyok hajlandó ehelyütt megtenni. Művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányaim most igen jól jöttek, örömmel konstatáltam, hogy tudom, kicsoda Hatvany professzor, vagy miről híres a mitológiai Cythere szigete, és nem idegen tőlem az epopeia és a subscripcio kifejezések sem, de egyes főurakról egyszerűen még csak nem is hallottam (pl. a vicces nevű Puky Istvánról), a tájnyelvi ételnevekről nem is szólva. A következő kiadáshoz kéretik lábjegyzet és mellékletben életrajzi útmutató a személynevekhez!
Összességében egy igen élvezetes, modern szerkesztésű, szépséges regény ez, melynek lapjai közül édes illatok szállnak fel, Borbás Rozália pedig méltán foglalhat helyet a legreményteljesebb elsőkönyvesek között. Csokonai-rajongóknak kötelező, ők minden bizonnyal még nálamnál is jobban élvezik majd a szöveg intertextuális kapcsolatait.

Cotta78 10 pontot adott a tételre.