Paranoid Android | 2008.01.11 00:03 | hasznosság: átlagos (42.9%)

Mi a vallás?

Világmagyarázat, mint a fizika, egy szimpla metanarratíva, amelyet viszont nem lehet kísérletileg ellenőrizni. A vallások az emberi elme termékei, embervoltunk kialakulása óta kísérnek bennünket és hajtanak jó és rossz felé, nemzedékek végtelen során keresztül. Korunk divatja, hogy mindig mindenben biztos értelmiségiek, a kereszténységet, a történelmi egyházakat a legszélsőségesebb hangnemben gyalázzák a racionalitás, az ész nevében, úgy ahogy ezt korunk éppen divatos szektái is teszik saját világmagyarázatuk nevében.

Mi is a katolikus egyház?

A Katolikus egyház egy az európai civilizációban mindennél nagyobb szerepet játszó eszmerendszer. Különlegessége abban áll, hogy tanításai az évek során olyan metafórikus értelmet nyertek, amelyek erkölcsi rendszerként is értelmezhetővé teszik. Ha egy vallás isten nélkül is megszólíthat embereket, miként az a kereszténység teszi, ezen jellegzetessége fontosabb lesz, minthogy szent könyveinek eredeti gondolatai.

Ma a kereszténység nem vallás, hanem az európai ember szellemi otthona, amelyben azok is élnek (sokszor tudtukon kívül) akik leghangosabban teszik nevetségessé az archaikus, ma már nem használt nyelven és értelmezési keretben megjelenő vallási elveket.

Nincs kereszténység Európa nélkül és nincs Európa kereszténység nélkül. Ha megtagadjuk a kereszténységet, azt a történelmi, közös utat tagadjuk meg, amit a kultúránk és vallásunk egymással összegabalyodva bejárt, ami azokhoz az erkölcsi, ideológiai és tudományos fogalomrendszerekhez vezetett, amik ugyan tönkretették az európai embert mostanra, de egyúttal meg is tartották.
Van vallási racionalitás, ami összevethető a köznapi élet dolgaival. A keresztények érvei emberi érvek, amelyek működőképes mindennapi életet tesznek lehetővé. Ez sokkal több a semminél.

Persze teljesen igaz, hogy a kereszténység bizonyos radikális értelmezései (és ezek sokszor uralkodó irányzatai) a tömény baromság kategóriájába tartoznak (enyhébb kifejezés sajnos nem alkalmazható rá). De nincs olyan emberi gondolat, aminek nincsenek meg a szélsőségesei.

A kereszténység néhány ember ábrándjaként indult, hogy aztán hatalmas a világot lenyűgöző és leigázó civilizációt teremtsen vérrel, szenvedéssel és az emberi ostobaság sokszoros trónra emelésével.

De mindig voltak, akik komolyan vették istenük tanításait. És voltak, akik (ugyan tudták hogy nincs isten), de látták, hogy micsoda erő lakozik Jézus lelkében. A részvét, a szánalom és saját embervoltunk másban történő megtalálása, sokkal többet adott azoknak, akik egy keveset föladtak magukból, mint amit azok kaptak, akik más emberek fölé akarván emelkedni, észnek nevezték az ostobaságot, toleranciának a szeretet, politikai korrektségnek az igazságot és testvériségnek a kikényszerített jótékonyságot.

A jó ember attól az, hogy tudja és érzi, hogy minden emberben ugyanazok az érzések, vágyak, álmok és félelmek munkálnak és ezekkel csak más emberekkel szövetségben, szeretetben, barátságban lehet kezdeni valamit. Azok, akik nem találják meg saját embervoltukat mindenkiben, saját magányukat enyhítendő, érthetően mindenféle magyarázatokat keresnek arra, miért is érzik magukat, az általuk annyira tagadott pokolban.

Paranoid Android még nem pontozta a tételt.

Belizár | 2007.05.20 09:16 | hasznosság: átlagos (44.4%)

Azt, hogy egy egyháznak, vallásnak mik a hittételei, én teljesen lényegtelennek érzem. Ha valaki azt hiszi, hogy a világmindenséget a kecskebéka nyála vagy éppen a Szentlélek tartja össze, nekem holt mintegy. Számomra a kérdés inkább az adott egyház és hívőinek mindennapi „működése”, adott problémákhoz való hozzáállása. A katolikusok ebben – meg sok minden másban – rettentő végletesek. Egyrészt kevés olyan mozgalom volt a történelem folyamán, amelyhez ennyi vér tapadt volna, annak ellenére, hogy a szeretet vallásának tartja magát. Egyszerre van/volt jelen benne a középkori dominikánusok kegyetlen ostobasága és a jezsuiták felvilágosultsága; a szinte már istennőként tisztelt Mária kultusza és a nőktől, nőiességtől való félelem; a politikailag elvárt csodák feltétlen elfogadása (gondoljunk csak a szentté avatási eljárásokra), és újabban a tudomány fejlődéséhez való igazodása, annak eredményeinek elfogadása. Elég csak egy katolikus templomba belépnünk, szinte tobzódik az ellentétekben, a fény és árnyék kontrasztjában. A történelem és a jelen példái azt mutatják, hogy a hívei erkölcsi döntéseire jóformán semmi hatással nem volt, sőt, még a pápák sorában is nem egy cégéres gonosztevőt találhatunk.
Szinte minden vallásra jellemző, hogy a születésük időszakában fennálló társadalmi problémákra választ próbálnak adni, a lehető legrészletesebben, majd a felállított szabályaikhoz akkor is ragaszkodnak, mikor már új kihívásokra kellene megfelelniük. A katolikusok egyelőre szintúgy nem tudnak felülkerekedni ezeken az új problémákon, elég csak a cölibátus vagy a születésszabályozás kérdésére gondolnunk. A katolikusok problémáját még tetézi, hogy a vallásuk, egyházi szervezeti berendezkedésük egy teokratikus szuperállam megteremtésére és fenntartására született, számtalan kompromisszummal: az akkor és addig divatos hitek és rítusok magába olvasztásával. Ennek a politikai hatalomnak ma már (talán a Felvilágosodás óta) nincsenek meg a társadalmi feltételei, ha nem történik a jelenlegi kísérleteknél jóval átfogóbb megújulás, a katolicizmus szép lassan el fog fogyni (ahogy már eddig is rengeteget fogyott).

Belizár 5 pontot adott a tételre.