Otto Katz tábori lelkész | 2010.03.23 22:04 | hasznosság: hasznos (100%)

Ha egy vénülő rockrajongónak eszébe jut, hogy nosztalgiázni kéne egy jót valamelyik régi Slayer lemez fölött, szinte biztos, hogy a Reign in Bloodot fogja levenni a polcról. Szívem szerint én is ezt választanám, és régóta készülök is rá, de nem tudok nekiállni. Egyszer túl nehéznek érzem a feladatot a mű korszakos jelentősége okán, máskor túl könnyűnek és unalmasnak, tekintve, hogy már mindent leírtak róla, és csak össze kellene ollózni a közhelyeket. Bonyolult ügy, úgyhogy nézzünk inkább egy másikat, mondjuk a South of Heavent!

1988-at írunk, a metálosok két éve hallgatják, és képtelenek megunni a Reign in Bloodot, aminek hatását, forradalmiságát, népszerűségét ma már nehéz elképzelni. A rockból mára teljesen kipusztultak a kataklizma-erejű újítások, helyettük van specializálódás, panelreszelgetés és fúziós kísérletezgetés. Szóval 88-ban felváltva léggitároztunk és rágtuk a körmünket az izgatottságtól, hogy milyen lesz az új Slayer lemez, mit sem sejtve arról, hogy a thrash metal gépezetben vészesen csökken az olajnyomás. Az információ a mai viszonyokhoz mérten nevetséges sebességgel és mennyiségben áramlott (hol voltak még akkor a YouTube-ra feldobott kedvcsináló előzetesek), így a lemezről a megjelenése előtt semmit nem tudtunk. 88 nyarán aztán egy haver felzarándokolt Pestre, ahol megfutotta a vidéki suttyók ilyenkor szokásos köreit (kiállta a sort az Adidas bolt előtt, és betegre zabálta magát a McDonaldsben), majd begyűjtötte műsoros (érted baszod, műsoros!) kazettán az új Slayert. Kisvárosi metál berkekben ez a májerség non plusz ultrájának számított.

1986 hatalmas év volt, hatalmas thrash-lemezekkel, amelyek egyrészt a műfaj zenitjét jelentették, másrészt hiperreaktív oltóanyagként szolgáltak ahhoz a lassú erjedéshez, aminek elindítói a Venom és a Hellhammer voltak. A nagy thrash-produkciók hatására az extrém zenei színtér tenyérnyi pocsolyájából egy irdatlan, rothadó, veszedelmes organizmusoktól nyüzsgő mocsár lett, ami sorra böffentett fel olyan mutánsokat, amilyenekről néhány évvel azelőtt még a legelvetemültebb rockerek sem mertek álmodni, szegény szüleink és a szomszédok meg főleg nem. 1987: Death – Scream Bloody Gore; Napalm Death – Scum; Mayhem – Deatchrush, ezekkel indult a death metal, a grindcore és a black metal, amelyek gyors iramban kezdték elszipkázni a vérmesebb thrash-rajongókat, míg a szolidabbak táborát hamarosan az alter rock, illetve a grunge kezdte kíméletlenül gyalulni.

1988-ban valószínűleg már minden fineszes thrash zenekar tudta, hogy a műfaj napjai meg vannak számlálva. Ebben a közegben, a thrash leszálló ágának elején született meg a South of Heaven. Hiába vártak a slayeresek még egy Reign in Bloodra, annak valójában nem volt már semmi létjogosultsága. Egyedül a Sepultura gondolta ezt másképp, ami harmadik világbeli outsiderként akkor még leszarta a trendeket, és jókora fáziskéséssel, 89-ben, afféle második Reign in Bloodként hozta össze a fantasztikus Beneath the Remainst.

87-től tehát voltak a Slayernél gyorsabb, durvább, okkultabb zenék, úgyhogy a nagy várakozás ellenére mindenki elégedetlen lett volna, ha a zenekar egy RIB-klónt tesz le az asztalra. Felesleges erőlködés helyett ezért készítettek egy olyan lemezt, ami – ha nem is hozott osztatlan sikert, – de nagyot durrant, és olyan helyre pozícionálta a zenekart, ami lehetőséget adott az átmeneti időszak átvészelésére, illetve továbblépésre többféle irányban is. Nem volt ezzel másképpen a műfaj többi nagy jelese sem. Így például a Slayer nagy riválisa, a Metallica is hasonlót lépett: könnyen megvonhatók a párhuzamok a South of Heaven és az …And Justice For All között. Fura, útkereső lemez mindkettő, amelyek azonban nem hágják át radikálisan a műfaji korlátokat, így még a konzervatív rajongók többsége számára is többé-kevésbé emészthetők voltak, ellentétben a következő produkciókkal.

Na, milyen az új Slayer – kérdeztem a havert, és azt a választ kaptam, hogy nem olyan, mint az előző, hanem lassabb, de azért jó. Ez nem hangzott túl biztatóan, hanem inkább úgy, hogy elég szar, de hát a Slayert mégsem volt ildomos lefikázni. No mindegy, gyorsan átmásolta, hazarohantam vele, és én is meghallgattam. Igen, tényleg más volt, azt is mondhatom, hogy pofára estünk, nem azt kaptuk, amit vártunk.

Egyetlen gitár indít, dallamos, de baljós témával, amihez becsatlakozik a második, hogy aztán súlyos, döngölős szám kerekedjék belőle. Akkoriban tetszett is meg nem is: éreztem, hogy ez kibaszott jó, ugyanakkor majd’ megszakadt a szívem, hogy ez a Slayer már nem az a Slayer. Idővel azért rájöttem, hogy ez a Slayer mégis ugyanaz, mint régen, csak éppen ők sem léphetnek kétszer ugyanabba a folyóba, akarom mondani véresőbe.

Míg a RIB rendkívül gyors volt, és meghatározó hangulati elemei a hardcore-ból merítő acsargó düh és gyűlölet voltak, addig a South of Heaven egy kimérten gördülő, kísérteties, deprimáló matéria, ami gonosz pesszimizmust párolog ki, és csak helyenként törnek fel belőle a megzabolázott energiák. Az egész lemezre jellemző a múltba, a heavy metalos és Black Sabbath-féle doom metalos tradíciókra való visszatekintés. Ez a megközelítés a hatodik számot követően egyértelműen fölébe kerekedik a thrash-jegyeknek; helyenként egészen mókásan túlhangsúlyozzák a retrográd elemeket, aminek csúcspontja a Judas Priest-feldolgozás.

A South of Heaven jobban szól, mint a RIB; hallatszik végre a basszgitár és a lábdob, különösen az utóbbit hiányolom a mai napig is a RIB-ról. A lemezt rengeteget hallgattam, és bár kísérletező mivolta ellenére nem eklektikus (sőt nagyon is koherens), több mint két évtized elteltével sem mondhatom, hogy kiismertem. Mindig tud újat mutatni, köszönhetően Kerry King és Jeff Hannemann fantasztikus gitárjátékának: nem agyonvariált, de nagyon jól kifundált és könnyen memorizálható riffeket, és minden idők legjobb Slayer-szólóit hallhatjuk a lemezen. Tom Araya itt megpróbál énekelni, amit korábban soha nem tett. Ez egy ideig furán hatott, később amikor már értettem, hogy mit mond, már nem: Before you see the light, you must die – ez a Slayer bizony ugyanaz a Slayer. Lombardo dobolása igazi csemege. Míg a RIB-on – legalábbis mai füllel és szerintem – kimondottan monoton a játéka, addig itt rendkívül technikásan, megunhatatlanul kalapál. Szerintem az ok egyszerű: ezek a tempók jobban fekszenek neki.

A South of Heaven a második kedvenc Slayer lemezem, alig szorul a Reign in Blood mögé. A következő album, a Seasons in the Abyss a Slayer legpopulárisabb, legnagyobb példányszában eladott anyaga, amit valaha szintén sokat hallgattam, ma viszont már egyáltalán nem érdekel, és az utána következők is alig. A RIB-ot és a South of Heavent ha ritkán is, de azért rendszeresen előveszem, és mindig nagyon nagy átéléssel, élvezettel, afféle metal-esszenciát magamba szívva hallgatom. A South of Heavenről a címadó szám mellett a kedvenceim a Silent Scream, a Mandatory Suicide és a Ghosts of War. Utóbbit koncerteken sajnos nem játsszák, pedig sokan szeretik, csak éppen Kerry King rühelli. Tavaly a Hatebreed feldolgozta, sőt még videót is készített hozzá: http://piciurl.hu/5ji

A South of Heaven apró, de érdekes, izgalmas momentuma a rocktörténelemnek, és fontos része életem egyik korszakának. Érdemes meghallgatni, jó szívvel ajánlom minden heavy metal-rajongónak.

(Tegnap meghallgattam, az elejétől a végéig. Felmerült bennem, hogy talán nem is a Reign in Blood a Slayer legjobb lemeze…)

Otto Katz tábori lelkész 10 pontot adott a tételre.