Otto Katz tábori lelkész | 2009.10.26 10:30 | hasznosság: hasznos (100%)

A Severance: Blade of Darkness az egyik régi, nagy kedvencem. Egy ikon, amit időről-időre leporolok, hogy megfejtsem a titkát, de mindig beletörik a bicskám. Egyszer eljutottam a főgonoszig, de nem tudtam legyűrni, mivel nem találtam meg a legerősebb fegyvert. A minap ismét nekiálltam; igen jól szórakozom, majd elválik, lesz-e hozzá kitartásom.

A Blade of Darkness egy fantasy hack & slash játék, de nem a Diablo-féle vonalat képviseli, ahol a harc abból áll, hogy addig klikkelünk a monsztákra, amíg beleáll a görcs a kézfejünkbe. A BoD egy közelharc-szimulátor, hihetetlenül látványos és szofisztikált harcrendszerrel. Nehézsége miatt soha nem lett mainstream játék, hívei joggal érezhették magukat fanatikusoknak. Nem csak a lassan elsajátítható, bonyolult billentyűkombinációk teszik nehéz és időigényes játékká, hanem a realisztikus sérülések és a fokozatmentesség is. Ha odaállsz, és vagdalkozol, sitty-sutty brassói lesz belőled, ha oldalazol, előre-hátra mozogsz, körözöl az ellenfél körül, elugrasz és visszatámadsz, van esélyed. Van, de nem sok, mert csak egyetlen fokozat van, és az a kibaszott nehéz. Nekem a tájékozódással is meggyűlt a bajom, sokszor kóvályogtam fel-alá az eredeti lakóik által elhagyott, aztán mindenféle ocsmány teremtmények (csontvázak, zombik, orkok, gólemek) által megszállt, a fantasy műfajnak megfelelő, és többé-kevésbé ötletes helyszíneken.

Mindenesetre most, hogy újra elővettem, elég rémisztő, hogy hosszú évek után is milyen rutinnal vagdalkozom, és milyen jól emlékszem a pályákra, ami bizony azt jelenti, hogy egykor tengernyi időt elbasztam ezzel a játékkal.

A BoD grafikája tipikusan az a fajta, ami összességében látványos, de tulajdonképpen a maga idejében sem volt kiemelkedő, viszont húsz év múlva is teljesen élvezhető lesz. Jók a karakterek: barbár, amazon, törpe, lovag – más és más fegyverek használatában jeleskednek. Ahogy fejlődnek, egyre több fegyver használatára és új mozgáskombinációk alkalmazására lesznek képesek. Fejlődésük mindazonáltal teljesen lineáris, mi nem szólhatunk bele semmibe, hogy milyen is legyen a karakter. Ez esetleg jó fícsör lett volna, bár különösebben nem hiányzik.

Igen jók a fegyverek is, és rengeteg fajtából válogathatunk. Minden karakternek megvannak a saját fegyvertípusai (pl. a törpének a fejszék, az amazonnak a szálfegyverek, a barbárnak a kétkezes kardok), és habár amennyiben elérték a használatához szükséges szintet, akkor tudják forgatni bármelyiket, de a karakterükhöz passzolókat sokkal ügyesebben, mindenféle furmányos mozdulatokkal tarkítva, és természetesebben sokkal nagyobbakat sebezve. A bonyolultabb mozgáskombinációk tényleg elképesztően látványosak, no meg a saját és az okozott sérülések is: ha ügyes vagy, a hős útját levágott fejek, karok, lábak fogják szegélyezni. Ilyen tekintetben a maga idejében talán a legkeményebb játék volt, de még ma is ütős – tizenhat éves kor alatt ne is adjuk senkinek.

A sztori szar, de a felkoncolni mindenkit, aztán a pálya végén meghúzni a kart-típusú, lineáris küldetéseknél vajmi kevéssé számít, hogy értjük-e, miről pofázik a narrátor. A játék erős oldalát a komor hangulat, és a kőkemény, sokszor kilátástalannak tűnő verekedések adják. Ez az oldala viszont tényleg párját ritkítóan erős. Ha az arcade-műfaj megszállotja vagy, ne próbálkozz vele, de ha meg tudod nézni huszadszor is a Conan a barbárt, és ha a türelmes, elmélyült gémerek közé tartozol, akkor bátran leülhetsz a BoD elé: garantáltan be fog szippantani.

Otto Katz tábori lelkész 10 pontot adott a tételre.