Belizár | 2009.11.08 11:45 | hasznosság: hasznos (100%)

Amikor a hollywoodi akciófilmet az élet írja

Ritka érdekes és jelentőségében nagyon fontos ügy ez. Nagyon sajnálom, és sejtem is miért, hogy a nagy sajtóorgánumok, akik készek lecsapni olyan jelentéktelen dolgokra is, mint egy hirtelen nőtt pattanás egy filmsztár seggén, vagy éppen egy cserép, amely agyonütötte volna Mari nénit, ha nem nézi a jóbanrosszban/barátokközt sorozatok valamelyikét, teljesen kihagyták ezt a sztorit. Hiszen azt a kérdést feszegeti minden tanulsága, amely a jogrendszer és igazság olyan állapotát érinti, amelynek elvileg nem szabad előfordulnia. Vagyis az, hogy szembekerülnek egymással. Ami bizonyos körökben nem lehet beszédtéma.

Persze, megértem, nem véletlen ez a fajta bizalmatlanság, viszont elfogadni nem tudom. Nem csoda, hogy olyan orgánumok vállalták fel a téma kidolgozását, amelyek bizonyos (természetesen csak a számukra elfogadható) esetekben kifejezetten bátorítanak a törvénytelenségekre. Ami nem tesz jót a vitának.

A kérdés az, hogy van-e létjogosultsága bármely esetben is az önbíráskodásnak. Nem vagyok jogász, még csak jogi gondolkodású sem, így csak a saját fejem után, és a demokráciába, jogrendbe vetett bizodalmam alapján tudom megítélni ezt. A hivatalos választ persze sejtem, vagyis a határozott „NEM”-et, ami valamilyen szempontból érthető, hiszen ha egyszer elfogadjuk a kivételeket, nincs, ami gátat vethetne a kitörő indulatoknak. Ez a szemlélet is elismeri a rendszer hibáit, amely igazságtalanságot szülhet, de statisztikusan gondolkodva elenyészőnek tekinti ezeket a gikszereket az ítéletek összességéhez viszonyítva. Elég lelketlen érvelés ez, főleg, ha átérezzük annak az embernek a helyzetét, aki szerencsétlenségére a rendszer hibahatárán túlra került. Nem hiszem, hogy vigasztalólag hat rá, hogy amúgy rajta kívül százból kilencvenöt esetben minden rendben történt…

Ezért inkább az Ember szempontjából próbálok gondolkodni a kérdésen. Nem hiszem, hogy ezzel nagy hibát követnék el, miután egy humánus rendszernek ez az alapja, így nem szabadna ellentmondásnak lennie. Valakit tehát egy szörnyű bűntényt fedezett fel, egy olyat, ami az egyik legsúlyosabb, amit egy gyermek ellen el lehet követhet. Itt nem anyagi kárról, közvetlen lelki és testi sérülésekről, hanem egy potenciálisan elrontott életről van szó. Sajnos, ez egy olyan bűncselekmény, amely társadalmi megvetettsége, óriási tabu volta miatt különösen kedvelt azon személyek körében, akik rendkívüli hatalommal bírnak, vagy éppen erre vágynak. A hatalom perverzitásának megismeréséhez olvasunk egy kis Suetoniust, pár diktátor életrajzát, vagy éppen nézzünk utána a belgiumi Dutroux-ügynek. (Persze, vannak prosztó pedofilok is, de ellenük egyszerűbb védekezni, hamarabb le is buknak.)
Mit tehetünk ekkor? Nyilván, feljelentés, vállalva annak minden kockázatát. Kockázatról beszélünk, hiszen, bár a demokratikus jogrend elvileg nem tesz különbséget, valójában óriási eltérések lehetnek a szereplők között társadalmi és gazdasági hatalmuk szerint. A rendszer legnagyobb gyengesége a megfizethető ügyvédek hadában mutatkozó esélyegyenlőtlenség, akik könnyedén visszájára tudja fordítani a vádat. Másrészt a demokratikus jogrend, különösen egy olyan környezetben, amely csak nemrég ragasztotta magára ezt a címkét, sokszor csak nevében az, a bírók nem légüres térben élnek, a kapcsolatrendszerek, a reciprok támogatások és a szimpátiák itt is működnek. Aki tehát megteszi ezt a lépést, nagyon sokat kockáztat (megint csak lehet az élő példákkal előhozakodni Malina Hedvigtől a Zsanett-ügyig), de ilyen súlyú ügynél sokan mégiscsak bevállalják ezt. Helyesen. És elindult a harc, amit a jelen esetnél oly színesen ecsetel a hírforrás. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló, hogy „valami történt”, a jogrendszer nemcsak felmentette a bűnösöket, hanem megtámadta az apát is.

Puff. Most mi van? Lehet megszégyenülten visszahúzódni, elismerve a vád hamis voltát? Vagy nyilatkozgatva bizonygatni igazunkat, míg a sajtó más érdekes témát nem talál magának? Emberünk más utat választott. Már megtette, ami egy jogrendben kötelessége volt, és miután nem kapott, maga tett igazságot. Helyesen cselekedett? Úgy hiszem, hogy igen. Abba a hibába nem szabad esnünk, hogy elvi szinten jelentsük ki az önbíráskodás jogosságát, az első helyen számomra a jogi igazságtevés áll. Azonban, egyedi esetként vizsgálva az ügyet, számomra egyértelmű (magam is megnéztem a videót), hogy itt a rendszer alkalmatlan volt igazságos döntés hozatalában, és a bűnösök nem nyerték el méltó büntetésüket, sőt, ami még rosszabb, megerősítették a hitüket abban, hogy számukra mindent lehet. Természetes, hogy az ilyen eseteket el kell kerülni, nem hiszem, hogy az Apa is örömmel vágott bele bosszúhadjáratába. Ehhez viszont a rendszeren kellene javítani. Nem vagyok jogász, találják ki ők, ezt miként lehetne. Én a végeredményre vagyok kíváncsi!

Belizár 10 pontot adott a tételre.