Cotta78 | 2009.10.13 13:21 | hasznosság: hasznos (85.7%)

Nem csodálom, hogy Náfiszi iráni „lányai” szerették ezt a könyvet, Henry James Daisy Millerét, mert elbűvölő figura, aki ellenáll mindenféle értelmezési kísérletnek, életteli, pimasz és végtelenül szabad. Meg is lesz a következménye.
A röpke történet (kisregényről van szó) Svájcban kezdődik, narrátorunk a merev, angol úriember, Winterbourne, épp megismerkedik a hiperaktív, mindössze kilenc éves Randoph-fal, akinek csodaszép, elegáns, formás nővére Daisy Miller, rögtön felkelti a férfi figyelmét. Daisy egészen elképesztő jelenség, folyton igazgatja ruhája redőit, mozdulatai, mint egy előkelő dámáé, ugyanakkor egy fél órányi csevegés után nem átall összeütni egy kirándulási tervet újdonsült ismerősével. Winterbourne-nek nem kis fejtörést okoz, miként értelmezze Daisy szabadosságát, oldalakon keresztül elemzi, pro és kontra, mit miért is csinál szépséges ismerőse, hol a tisztességes, hol a közönséges skatulyába igyekszik belegyömöszölni, de Daisy – követve vágyait, fittyet hányva a szájtáti, sznob társaság elutasítására – folyton kicsusszan az értelmezési hálóból. Azt hiszem, ha Winterbourne kicsit őszintébb lenne magához, beláthatná, hogy fél ettől a szabad, amerikai, individualista lánytól, aki nem hagyja magát megkötni régi formáktól, aki szinte soha sem jön zavarba és aki valójában szerfelett élvezi azt a nomád életet, amit európai körútnak hívnak. Egy alkalommal így replikázik Winterbourne-nek: „Nem tűröm, hogy egy férfi parancsolgasson, vagy beleavatkozzon abba, amit csinálok.”
Teljes szöveg itt olvasható:
http://konyvkukac.freeblog.hu/archives/2009/10/09/Egy_amerikai_lany_becserkeszese/

Cotta78 10 pontot adott a tételre.