hyena. | 2009.09.14 21:29 | hasznosság: hasznos (75%)

A svéd Searing I 1999-ben alakult death metal bandaként, majd tagcserék következtek, amivel párhuzamosan a stílus is átalakult: elmozdultak a thrash irányába. Elég lassan indult be a srácok szekere; négy demó elkészítése után jutottak lemezszerződéshez a Black Lotus Recordsnál. Ennek az együttműködésnek az első gyümölcse a debütáló album, a Bloodshred.

Saját meghatározásuk szerint a műfaj svéd thrash/death metal, amihez valamelyik kritikus hozzátette azt is, hogy modern. A meghatározás nagyrészt rendben van, azt viszont nem értem, hogy a death metalt miért kell idekeverni. Lehet, hogy az én stílusdefiniáló kompetenciám elégtelen, de szerintem ennek a lemeznek köze nincs a death metalhoz, egészen egyszerűen azért, mert nem hasonlít a közmegegyezés szerint ide tartozó bandák zenéjére. Az első hallgatás után tehát eldöntöttem, hogy ez nem death metal, ezen kívül úgy gondoltam, hogy vegytiszta thrash.

Mivel nem vállalhatom annak ódiumát, hogy az olvasók alapos tájékoztatása csorbát szenvedjen, azt is meg akartam állapítani, hogy pontosan mire hajaz, mert hogy nagyon hasonlókat hallottam már, az nyilvánvaló volt. Mivel nem hallgatom, a thrash metalban nem vagyok májer. Persze, azért sejtettem, hol kell próbálkoznom: először is levettem a polcról a Carnal Forge: Firedemont (2000), aztán a The More You Suffert (2003), majd következett a The Haunted: The Haunted (1998) és a One Kill Wonder (2002). Nos, jó helyen keresgéltem, a Searing I produkciója ezekkel abszolút csereszabatos, s mivel ezekről azt mondják, hogy thrash, nekem a Searing I is thrash. Azt hiszem ennél többet beszélni a műfajról szócséplés lenne.

Az album az agresszivitást és a dallamosságot vegyíti és tálalja igen intenzív módon; mind a tizennégy nóta technikás és gyors, a negyvenkét perc alatt egyetlen pillanatra sem engedhetjük el a szék karfáját, ha nem akarjuk, hogy leessünk a földre. A pusztító riffek között melodikus gitárszólók és harmóniák fűszerezik a produkciót, az agresszív ének és a háttér vokálok pedig tökéletesen illeszkednek a zenéhez. Andreas Oman mély torokhangon ordítozik, ami engem eléggé fáraszt, csakúgy mint a kiabálós vokálok. Természetesen ez nem az ő hibájuk, hanem az én öblösebb hangokat preferáló fülemé, ehhez a zenéhez ez való. A dalok szerkezete igen világos, a hangzás pedig masszív és borotvaéles, egyszóval egy gyilkos thrash albumról van szó. Mivel a nóták nem csak gyorsak, hanem meglehetősen hosszúak is, a fent említett dallamosabb intermezzók ellenére egy idő után elkezdtem unatkozni. A dalok tehát nem igazán változatosak és ezért még többszöri hallgatás után sem könnyű megjegyezni és felismerni őket.

Nem mehetek el szó nélkül az űberbéna borító mellett sem, ami a metal artwork történetének legsötétebb lapjaira kívánkozik. Elrettentő példaként kellene a zenekarok elé állítani: ilyet ne! Ha silány lenne a zene, levonnék érte egy pontot, így viszont szemet hunyok fölötte.

Thrasht továbbra is ritkán fogok hallgatni és ha igen, akkor sem Searing I-t, mivel a fent említett bandákhoz képest nekem nem nyújt semmi pluszt. Ha mégis ilyesmire adom a fejem és a skandinávok közül kell választanom, akkor előveszem a fajördémont, ha meg nem, akkor hallgatom valamelyik régi Destructiont. Ettől függetlenül elismerem, hogy a Bloodshred profi munka, hetesnél kevesebbet nem is adhatok rá.

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 7 pontot adott a tételre.