hyena. | 2009.08.30 12:16 | hasznosság: hasznos (75%)

Nem tudom, hazai metal-berkekben használják-e már azt a kifejezést hogy "HATE EterNILE-szindróma". Aki ismeri, ugorjon, aki nem, annak meg elmondom, hogy a szellemes terminus technicus alatt azt kell értenünk, hogy manapság a menő death metal bandák annyira elmerülnek - kétségtelenül hihetetlenül magas szintű - hangszeres tudásuk fitogtatásában, hogy közben megfeledkeznek arról, hogy jó nótákat kellene írni. Bár nagy rajongója vagyok a technikás death metalnak és a Nile-lal kapcsolatban nem is ismerem el az állítás helytállóságát, alapvetően mégis egyetértek vele. Azt ugyanis én is kezdem már unni, hogy egyre több zenekar teljesen öncélúan agyoncifrázza az anyagait, és egyre másra termeli az ultragyors és bravúros megoldásoktól hemzsegő, csak éppen élvezhetetlen lemezeket. Nagy ezért az örömöm, amikor olyan új bandákkal találkozom, amelyek nem rohannak e trend után, hanem a klasszikus death metal mellett kötelezik el magukat. Legutóbbi ilyen élményem az, hogy belefutottam az Ecitonba.

A dán banda 2003-ban hívta fel magára a figyelmet: részt vett a dán Melo-Death Grand prix-n. Hogy hogyan sikerült feljutniuk a színpadra, arra még tudnék gyártani elméleteket (pl. részeg volt a portás, álszakáll, álbajusz, napszemüveg stb.). Az viszont már a misztikus talány kategóriájába tartozik, hogy hogyan nyerhették meg a nemes versengést. Az Ecitonnak ugyanis kb. annyi köze van a melodikus death metalhoz, mint Chris Barnes-nak az operett énekléshez. Szóval semmi. A banda 2000-ben alakult Indispair véven, tagjai pedig korábban számos zenekarban megfordultak, zászlajukon mindig a szigorú death metal jelszavával. A tagok kedvencei között találhatjuk a Cannibal Corpse-ot, a Deicide-ot, a Suffocationt, meg még egy sor hasonlóan humánus zenét játszó bandát. 2003 végén stúdióba vonultak, hogy rögzítsék első albumukat, de röviddel a felvétel után a basszgitáros meghalt, a dobos pedig kiszállt, az Indespair tehát igen nehéz helyzetbe került. Szerencsére a felállás 2004 elején teljes lett Jesper Frost (Iniquity, Thorium) és Thomas Berg (Jeel) csatlakozásával. Ezzel egy időben a nevet Ecitonra változtatták, 2005-ben pedig végre megjelenhetett a debütáló album, az Oppressed.

Az Eciton teljesen földhöz vágott, pedig nem ők a death metal "leg"-jei semmilyen kategóriában. Van ennél sokkal gyorsabb, sokkal lassabb, sokkal nyomasztóbb és sokkal állatiasabb zene is. Az Eciton egyszerűen csak jó számokat gyárt, amolyan hagyományos, a 90-es évek első felére jellemző módon. Erősségük abban áll, hogy hihetetlenül súlyos és fogós riffeléssel kivédhetetlenül maguk alá gyűrik és bedarálják a hallgatót. Bár mostanában nagyon trendi (általában teljesen fölöslegesen beszúrt) disszonáns gitárszólókkal megkínozni az embert, az Oppressed-en nem találunk egyetlen szólót sem, ami előttem nagy pozitívum, mert rühellem, ha okkal-ok nélkül nyekergetik a gitárt. A dalok - amelyekben középtempójú és gyors (de soha nem nyaktörő) részek váltakoznak - nagyon jól felépítettek. Igen jó érzékkel találják meg a dalszerzésben az arany középutat: a nóták komplexitása olyan fokú, hogy meg sem fordul a fejünkben az, hogy a nóták primitívek lennének, ugyanakkor el sem fáradunk a nyakatekert témák kibogozásában. A precíz, feszes hangszerkezeléssel tiszta és nagyon telt hangzás párosul, elég finnyás vagyok, de nem találok rajt fogást. Mindehhez hozzájön még Jesper Břeck öblös, gyomorból jövő hangja és éneklése, amit tanítani lehetne a virtuális death metal egyetemen.

Az Oppressed tehát príma debütáló album, a klasszikus death metal hívei ne késlekedjenek egy pillanatig sem beszerezni! Szívem szerint 8,5-öt adnék rá, de mivel azt nem lehet, a banda hányatott sorsára tekintettel hadd menjen a kilences!

(Az írás eredeti verziója a www.heavymetal.hu-n jelent meg, és annak hozzájárulásával került fel a kalkulus.hu-ra.)

hyena. 9 pontot adott a tételre.