Belizár | 2009.10.03 17:28 | hasznosság: hasznos (100%)

Van egy ország, valahol kelet-középszélen, a Balkán szájában, mindenki számára érthetetlen nyelvvel, és még inkább gondolkozásmóddal, ahol igazán eredeti módon oldják meg a problémákat. A sámánisztikus gyökereiknek megfelelően ráolvasást gyakorolnak, méghozzá faramuci rendeletekkel és törvényekkel. És miután a rendeleteket oly bátran megalkották, a köztisztviselők elégedetten dőlnek hátra székükben, most aztán jól elintézték azt a szemét kis Problémát, mert nagyon, de nagyon szigorúak voltak!

Ebben az országban nagyon sok minden nem megy jól, így senki sem csodálkozik azon, hogy ez a ráolvasás is csak újabb problémákat súlyoz az egyszeri emberek nyakára. Akiknek két lehetősége van, vagy mindent szabály szerint tenni, és szívni ezerrel a bürokrácia labirintusában, vagy tojni az egészre, rengeteg vesződséget megtakarítva, és a lebukás legkisebb esélyét sem kockáztatva.

Nos, a jelen esetben a veszélyes állatok tartása jelenti a feneséget. Ami valóban probléma, hiszen egy mérges kígyó van olyan veszélyes, mint a gyerek elől a törülközők alá rejtett, csőre töltött pisztoly, és nagyon sok tökelütöttben ébred a vágy, főként felvágásból ilyesféle állatokat tartani. És megtehetik, Magyarországon halálos mérgű viperákat is potom pénzekért lehet vásárolni, de egy oroszlán és tigris sem megfizethetetlen, ha valakinek vannak jó kapcsolatai. De egy makákó (max. egy-két százezer forint) is simán elintézhet egy embert, szemfogai simán elérik az artériát. Elképednénk, ha kiderülne valami csudaszenzoros készülékkel, hány és hány ilyen élő aknát tartanak a szomszédságunkban – elárulom, nagyon sokat, többségében minden szakértelem nélkül.

A Probléma tehát adott, a megoldás azonban – a fenti eszmefuttatásnak megfelelően – nagyon magyar. A szokásos módon minden érdekegyeztetést nélkülözően kiköltött rendeletben egyetlen szándék fedezhető fel, vagyis, hogy mindenkit eltántorítson ilyen állat tartásától. Nem számolva azzal, hogy vannak az országban profi állattartók, többségében terraristák is. És mielőtt szimpla őrültnek bélyegeznénk őket, fel kell világosítanom a nagyérdeműt arról a hatalmas szakmai, főként gyakorlati tapasztalatról, amellyel ezek a figurák rendelkeznek, amely kenterbe veri a kutatóintézetek és állatkertek üzemszerűvé vált állattartását is. Nos, ezek az emberek nem bújhatnak el, meg már szakmai önérzetből is be akarják járni a hivatalos utat. Nos, ezek az emberek nagyon megjárták ezzel a rendelettel.

Vegyünk egy példát, mondjuk valaki egy közönséges boát akar tartani, és tételezzük fel, hogy minden adott hozzá, nagy és biztonságos terrárium és sokévnyi tapasztalat mindenféle kígyóval. Ami nem elég, be kell mutatni egy hivatalos papírt is, amely igazolja azt a képesítést, hogy ő foglalkozhat állatokkal. Felmerül, hogy akkor egy tehenész, vagy egy mikrobiológus is lehet ez az illető? Nem, emellett legalább 3 évet el kell töltenie valamilyen szakintézményben dolgozva, ami lehet állatkert vagy cirkusz. Amire nagyon sok esély van, mondjuk Szombathelyen lakva… Viszont a legfontosabb kérdést a kutya nem kérdezi, hogy valóban ért-e a kérelmező hüllőkhöz?

A következő lépés a szomszédnyilatkozatok beszerzése, ami újabb nonszensz. „Csókolom Mari néni, tarthatnék itt a szomszédban egy óriáskígyót?” – és ha Mari néni történetesen már a gilisztától is frászt kap, a történet már itt befejeződik. Külön pikantériája ezen rendelkezésnek, hogy még egy állatkertnek is ugyanezen végig kell mennie, és ott bizony nem egy szomszéd van…

Ezek után folytatódhat a procedúra, ami nem egy hónapig tart, miután több szakhatóság is érdekelt benne, az állategészségügy és a természetvédelmi felügyelőség, no meg, aki legjobban ért hozzá, a jegyző. Megnézik, megfelel a hely a tartásnak, pontosabban egyeztetik a fajspecifikus rendeleti előírással. És már jönnek is a kérdések, mi van, ha ez az óriáskígyó még pöttömke, mondjuk úgy még csak 60 cm? Ha a felnőttkori méreteket írunk elő (találkoztam már ezzel az értelmezéssel is), elég sok gondot okozhat a tartásban, sőt, bizonyos fajok esetén meg is hiúsíthatja azt. Viszont, ha ahogy nő, folyamatosan nagyobbodik a terrárium is, amit a rendelet értelmezésében szerint újra és újra engedélyeztetni kellene. De ez csak egy példa, számtalan homályos foltja van a rendeletnek, amelyre rájönnek a hivatalos aggályoskodások is. Amiből a kedvencem a következő: egy magánállatkertnek a megyei főállatorvos megtiltotta az oroszlánok testmeleg hússal való etetését, mert attól vaddá válhatnak.

Szintén érdekes a rendeletben szereplő fajlista. A kis mókusmajom például veszélyes állatnak minősül (jó, tud fájni, ha valakit megharapnak, de azért nem hinném, hogy bárki életét is veszélyeztetnék), míg a hatalmas fogazattal és bősz természettel megáldott sakál nem (rendeletileg is csorbítva Toldi érdemét). A háziállatok státusza szintén vitára adhat okot. A pitbullt társadalmi nyomásra belevették, de tudjuk, hogy egy kaukázusi juhász is tud halálos lenni. A következetesség azonban itt már valóban beláthatatlan káoszt eredményezett volna.

Mikor az egyszeri állattartónk számba veszi a fentieket, nyilván elgondolkozik, érdemes-e ebbe belevágnia? Hiszen a lebukás kockázata szinte a nullával egyenlő, ha nem követ el más bűncselekményt, nem szökik el az állata látványos riadalmat keltve, vagy a megcsalt felesége nem jelenti fel, valószínűleg sosem fogják elkapni. Nagyon sokan inkább vállalják ezt a csekély kockázatot, és a fő baj az, hogy, jelentős részüknek tényleg nem szabadna veszélyes állatokat tartaniuk. Vagyis a rendelet a következő célokat érte el: a felelősségteljes, törvényességre törő tartókat keményen szívatja, a képzetleneket viszont ellenőrizhetetlenné teszi. Mindenképpen érdemes lenne az egészet felülbírálni, a bürokratikus tartalmat ésszerűsíteni, az egészet életszerűvé és normálisan betarthatóvá változtatni, az ellenőrzéseket pedig az illegális tartók irányába szigorítani

Belizár 3 pontot adott a tételre.