Otto Katz tábori lelkész | 2009.08.18 19:13 | hasznosság: hasznos (100%)

Legutóbbi olvasmányom a Végzetes végjáték, ezt szeretném a Kalkulus.hu olvasóinak figyelmébe ajánlani. Mostanában elég sokat sakkoztam, így amikor nemrég olvasnivalót kerestem, eszembe jutott, hogy Nabokovnak van egy sakkozós regénye. Uccu neki, gyorsan elő is kaptam, aztán hajrá. Nabokovról gyakorlatilag semmit nem tudok azon kívül, amit mindenki tud, azaz, hogy annak idején nagy botrányt kavart a Lolitával, amit egyébként nem olvastam, mint ahogy mást sem a fasztitól, de így legalább nem kell parttalan hasonlítgatásba, a pálya boncolgatásába bocsátkoznom.

Van egy durván neurotikus kiskölök, akivel a szülei (faterja földbirtokos és botcsinálta író), nem tudnak kezdeni semmit. A gyerek zárkózott, semmi nem érdekli, mígnem egy nap megismerkedik a sakkal, ami teljesen beszippantja. Csodagyerek lesz, meg sakkzseni, aztán a sakk teljesen átveszi felette az uralmat, és - bár a felesége keményen küzd, hogy megmentse - csúnya vége lesz.

A könyv 1930-ban jelent meg, korához képest nagyon modern. Modern, tömény és kemény. Koncentrált tartalom, bravúros kompozíció, elmélyültséget kívánó olvasnivaló. Nabokov jó megfigyelő és ön-megfigyelő volt, sokat tudott a világról, az emberről, a lélekről és a lélek defektusairól. A könyv jól példázza, hogy az irodalmi alkotások nélkül minden tudományos kutatás ellenére is viszonylag hiányos és szürke képünk volna az emberi személyiségről, az emberi énről. A Végzetes végjáték erősen pszichologizáló jellege mellett remek korrajz is: beleláthatunk a forradalom előtt Oroszország, majd az emigránsok életébe (család, nevelés, iskola, társasági élet, politika) egy-egy remek metszet révén. És ez a sok fittyfene mind belefér kétszázhúsz oldalba - szeretem az ilyen rövid és sűrű könyveket, szerintem az írói nagyság jele, ha valaki kis terjedelemben sokat tud kifejezni. A sakk Luzsint szippantotta be, a könyv meg engemet; már régen bilincselt le ennyire olvasmány.

Végül pedig egy apróság. A magyarok nem csak a mozifilmek címét transzformálják kényszeresen, hanem mindenfajta címet, azt gondolva, hogy az nem elég kifejező, holott általában sokkal jobb az eredeti. Így lett pl. Camus Idegenéből Közöny, a Luzsin-védelemből pedig Végzetes végjáték.

Otto Katz tábori lelkész 9 pontot adott a tételre.