Belizár | 2009.08.13 21:42 | hasznosság: hasznos (83.3%)

Médiageci alámerül a nacionalista pöcegödörben

Minden bosszantó mivolta ellenére, vagy éppen azért, eme riportfilmet több szempontból is érdemes megtekinteni. Egyrészt, a lelkiismeretes sajtómunkások számára lehetne egy intő jel, hogy így ne… (a feltételes mód azért, mert amúgy direkt követelmény ez a primitíven didaktikus, „szubjektív” újságírás, minden oldalon). Másrészt rávilágít arra a tudathasadásos állapotra, ahogy a magyarok viszonyulnak a saját nemzeti hagyományaikhoz, nacionalizmusukhoz.

Kezdjük az elsővel, ami egyszerűbb falat. Ha a Napló nem a TV2-ős műsorokat futtatja, legszívesebben választott témája az „elborzasztás”. A célközönség az az apolitikus, könnyen befolyásolható, éppen ezért magas reklámcélértékű tömeg, amelyekben még mindig működik a kádári szoftver, a felülről vezérelt normáktól eltérő jelenségek álszent elutasítása. A giccsesen tálalt álszociális érzékenység, a médiába, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodó szegény betegek könnyfakasztató történetei uralják a hírműsort, amely időnként, ha már közéletiként hirdeti magát, háborút hirdet a „másság” védelmében – más „másoknak”. A háborút nem véletlen írom, hiszen a tudatformálás a nem titkolt cél, mint azt is egyértelművé teszi a riporter, hogy ki az ellenség (és csodálkozik, ha azok meg akarják verni). Nem bízzák a nézőre az értékítéletet, azt készen tálalják, nem túl finom módszerekkel. Ezen módszerek mindegyike tetten érhető a kisfilmben, olyanok, amilyeneket más beállítottságú hírműsorok is előszeretettel alkalmaznak. És marad az így mindaddig, míg nem lesz igényünk a valóban szabad szellemű tájékoztatásra, ahol ránk bízzák a végső döntést. Mindez önálló gondolkodású, értelmes embereket feltételez, amely – sajnos - minden politikai és egyéb marketingstratéga rémálma.

A másik probléma bonyolultabb. Mi, magyarok nagyon skizofrén módon viszonyulunk nemzeti érzéseinkhez. A közélet és közízlés formálói a magyarságtudatot a nemzeti ünnepek semmitmondó kliséibe száműznék, mint nem korszerű életérzést. Talán ez a szocialista konszolidáció öröksége, amely rendszerellenesként kivetette magából a való, természetes módon önszerveződő közösségeket, deviánsként bemutatva őket. A hatás mindig ellenhatást generál, legalább ugyanakkora intenzitásút. Így vált a „magyarkodás” a politikai radikalizmus társjelzőévé. A Nyugat persze jól megriad ezektől a csoportosulásoktól, valljuk meg, némi joggal, hiszen ezen radikálosok erőre kapása destabilizálhatja a régiót (lásd Jugoszlávia, vagy éppen most Szlovákia, amely egyre komolyabb feszültséggóccá válik). A piac érdeke a nyugalom, ezért támogatja a nemzeti-közömbös politikát ezekben az éretlen demokráciákban.

A röhej az, hogy Magyarországon kisebb mértékű a mindennapi nacionalizmus, mint az Egyesült Államokban, vagy éppen Hollandiában. Vagy el tudjuk nálunk képzelni, hogy reggelente zászlófelvonással és himnuszénekléssel kezdjék a napot a kisiskolások? Vagy azt, hogy a világ legtermészetesebb dolga a családi házat nemzeti lobogóval ellátni? Ott ez van. Igaz, az ottani nemzeti érzület, szelídebb nevén patriotizmus társul a demokráciára, a kivívott történelmi szabadságra való büszkeséggel, és jóval kevésbé kirekesztő, mint keleti társai.

A cél ennek elérése lenne, egy „normális” nacionalizmus, mint közösségteremtő, de nem kirekesztő kohéziós erő. A „magyarkodás”, mint szó, el kellene tűnnie a szókészletünkből. Igenis, aki akar, hadd húzzon nagymagyarországos pólót, hiszen ez a magyar történelmet jelenti, haragudhasson Trianonra, mint ahogy a mohácsi csatára sem szívesen emlékszünk vissza, lógathasson le az övéről minden megjegyzés nélkül szittya tarsolyt, vagy ne szeresse a melegfelvonulásokat, hiszen mindenkinek joga van eldönteni, mit tart gusztustalannak, mit nem (ez is a véleményszabadság része, amíg nem verekszik). De azt is el kell fogadnunk, hogy a világ folyásában nincs vissza, csak előre, régmúlt sérelmek okán nem lehet előjogokra hivatkozni. Nekünk ebben az új világban kell megtalálnunk a magunk helyét, egyenrangúként kiegyezve a többi itt élő néppel, védeni a saját, tisztelni a másik érdekét. Biztos vagyok benne, hogy sokan gondolkodnak még így a filmben bemutatott „magyarkodók” között is, akiket a TV2 riportere oly negatív színben mutatott be. Gondolok itt Nagy Feróra, aki pedig minden igyekezetével azon van, hogy lemossa magáról a reá nyomott rasszista bélyeget.

A TV2 riportere azonban nem ezzel foglalkozik. Ő rasszistákat akar láttatni, agresszív, fenyegetőző bolondmagyarokat. Idióta szójátékkal leklukluxklánoz egy együttest a három szótagú neve alapján. Kerít egy félrészeg srácot a tömegből, akinek a szájába adja, amit hallani akar. Ésatöbbi. Végül felháborodik, hogy leöntik sörrel, pedig ezen film után egy vödör szart érdemelt volna a nyakába.

Belizár 1 pontot adott a tételre.