Cotta78 | 2009.10.30 13:15 | hasznosság: hasznos (83.3%)

A történetet szerintem már boldog-boldogtalan ismeri, Bella Swan, a kétbalkezes tinilány és Edward Cullen, a százéves vámpír szerelmének kissé bő lére eresztett története. Bella különös kamasz, 17 évesen profi szakács és nagyon önfeláldozó, hisz történetünk elején épp apjához költözik az örökké borongós Forksba, hogy gondját viselje. A suliban rögtön az első napon felkelti figyelmét egy outsider csoportosulás: Cullenék, de különösen egy csodaszép fiú ragadja meg fantáziáját: Edward. Hamarosan kiderül, hogy a vonzalom korántsem egyoldalú, de Edward különösen viselkedik, hol bosszúsan és durván eltaszítja magától Bellát, hol megmenti az életét és halálra aggódja magát a lányért. Bella szerencsére egy művelt, olvasó lány, ezért némi könyvtárazás, referensz-interjú, keresőrendszerek használata után kisüti, hogy – dobpergés, cintányér, pukkedli – Edward egy vámpír. És tényleg. Ezt a kis bökkenőt és az ezzel kapcsolatos problémákat azonban az első szerelem szenvedélye elsöpri és megint csak hosszú oldalakon keresztül Bella és Edward beszélgetéseit olvashatjuk, hogy akkor most tényleg, ezt hogy is lehet megoldani. Edward elmeséli, hogyan alakult ki családja, hogyan keresett társat neki Carlisle, fogadott apja és miért is szereti annyira Bellát. Belláról viszont nem sokat tudunk meg, annak ellenére, hogy ő a narrátor, csak annyit, hogy bele van zúgva Edwardba és semmi más nem számít. Édes!
Bella figurája, aki kezdetben olyan igazi csitris, érdekes (nagyon tetszett a folyamatos esése-bukása, mert én pontosan ilyen voltam, még a gimi lépcsőjén is sikerült lezúgnom a szalagavató előtt egy héttel), sajnos a szerelem hatására passzívvá válik. Kissé irritáló egy idő után folyton Edward magasztalásáról és földöntúli szépségéről olvasni, vagy arról, ahogy a vámpírok hozzák-viszik a tehetetlen zsákként lógó Bellát, aki végül persze beleszalad egy vadász-vámpír karjaiba és kis híján csatlakozik az illusztris vérszívó társasághoz.
Edward alakja meglehetősen irritáló, egyrészt mert nem viselkedik százéves vámpírhoz méltóan, önmagában az is röhejes, hogy szakközépbe jár és a hagyma csúcssejtjeinek osztódási szakaszait tanulmányozza, másrészt mert ugyanolyan bohón lesz szerelmes, mint egy tizenéves. Igazi vámpír-vonásokkal, az erőtől és külső jegyektől eltekintve, egyik Cullen sem rendelkezik, humanisták, érzelmesek és altruisták.
Mégis mentegetem a könyvet. A legkönnyebb, sznob módon, azt mondani róla, hogy a saját, populáris műfaján belül, ami legyen a love story, egyáltalán nem rossz. Meyer tud írni, minden kellemesen kiszámítható a regényben, próbál belecsempészni némi borzongást (bár az én borzongási szintemet Lovecraft és King kalibrálta, szóval…), bájosak a tinédzser korra jellemző butaságok és persze nem vehető komolyan.
Ami viszont nem ez a regény: nem szépségesen szép irodalom, nem filozófikus mélységű vámpír-irodalom (Anne Rice!), nem misztikus thriller, végképp nem horror vagy fantasy, tehát akik ilyen szándékkal ütik fel a könyvet, csalódni fognak.

Cotta78 8 pontot adott a tételre.