Otto Katz tábori lelkész | 2009.06.25 11:22 | hasznosság: hasznos (100%)

Nagyon szeretem Hauff meséit, az egyik kedvencem Az Ifjú Angol. Egy jóravaló, ám a magányt kedvelő úriemberről szól, aki beköltözik egy német kisvárosba. Miután megelégeli, hogy a polgárok kíváncsiságukkal zaklatják, szerez egy orangutánt. Feladva addigi visszahúzódó életmódját, elkezd társaságba járni, és viszi a ruhába bújtatott majmot is, akit úgy mutat be, mint az unokaöccsét. Jól mulat azon, hogy az emberek rendkívül eredetinek és szellemesnek, sőt a fiatalok követendő példaképnek tartják az ifjút, akinek pallérozatlan modorát azzal magyarázzák, hogy angol. Gazdája egy csokornyakkendő segítségével tartja kordában az állatot; amikor az kezdi elvetni a sulykot, szorít egyet rajta, aztán nyugi van. Végül az úriember az Ifjú Angolt elküldi egy hangversenyre, ahol kiderül a turpisság, mert lekerül róla a nyakkendő, és óriási balhét rendez. Ezalatt gazdája megszökik, hátrahagyva egy csúfondáros levelet, a polgárok pedig szégyellhetik magukat ostobaságukért.

A minap, amikor olvastam a Penny Marketes botrányról, ez a mese jutott eszembe. Tessék, mondtam magamnak, ha Ifjú Angolt akarunk látni, nem kell képzeletbeli utazást tennünk Grünwieselbe. Az Ifjú Angolok, az üggyel-bajjal megzabolázott, emberre hajazó vadállatok itt szaladgálnak közöttünk. Hasonlítanak ránk, két lábon közlekednek, jól öltözöttek, képesek valami beszédfélére, de a tilalmak szövedékén lépten-nyomon kikandikál a szőrös orángutánláb, időnként pedig parttalan őrjöngésnek lehetünk szemtanúi. Ennek egyik gyakori kiváltó oka, hogy az Ifjú Angolok meglátnak valamit – például az ehetetlenség határmezsgyéjén egyensúlyozó, nyerskaucsuk állagú trappistát – a szokásosnál olcsóbban, és az ilyen szituációt rögtön versenyhelyzetként élik meg, függetlenül attól, hogy szükségük van-e az adott dologra vagy sem.

Az efféle reflexek normálisak, ám amiatt, hogy sok és többek között éppen a zsúfoltság miatt nyűgös ember él együtt igen szűkös helyeken, veszélyesen instabil közösségekben, mégis csak atavisztikusnak és elfogadhatatlannak kell tekintenünk ezeket. Az ilyen kitörések annyira elfogadhatatlanok, hogy amikor szembesülünk velük, értelmet nyer az a kismillió morális és jogi regula, amelyekbe lépten-nyomon beleütközünk, s amelyek időnként fenemód tudják idegesíteni a jól szocializált, normakövető embert, mert feleslegesen paternalistának, a túlburjánzó bürokrácia melegágyának érzi azokat. Ilyenkor azonban világosan megmutatkozik, hogy rengetegen vannak, akiket a szó legszorosabb értelmében, minden úton-módon féken kell tartani. Ha nem is csokornyakkendővel, de büntető törvénykönyvvel, KRESZ-szel, tonfás utcai strázsákkal, és az ilyeneknek igenis szükségük van arra, hogy a pap minden vasárnap elismételje nekik a templomban, hogy ha olcsó ételt orrontanak, ne tapossák le egymást, és ha a szomszéd kilopja a Népszabit a postaládából, még nem kell a húsát az ebeknek és varjaknak vetni.

Sajnos hiába a sok fék, néha homokszem kerül a gépezetbe, és elszabadulnak az indulatok, a Penny Marketekben történtek pedig még a jobb, a félig-meddig nevetséges esetek közül valók. Mert hogyan viselkednének az Ifjú Angolok valódi krízishelyzetben, mondjuk árvíz, földrengés esetén? Nem tudom, és nem is nagyon merek belegondolni.

Jó lenne tudni, hogy mi is csak egy didaktikus tréfa áldozatai vagyunk, és az őrjöngés csúcspontján előkerül az ügyes vadász, befogja az Ifjú Angolokat, akik bekerülnek méltó helyükre, a természettudós gyűjteményébe. Sajnos a helyzet úgy fest, hogy ilyen megoldás csak Hauffnál létezik.

Otto Katz tábori lelkész 1 pontot adott a tételre.