Otto Katz tábori lelkész | 2008.12.16 21:39 | hasznosság: átlagos (50%)

1993-ban a legendás Tormentor frontembere, Csihar Attila Norvégiába utazott, hogy hozzáadja istentelen orgánumát a Mayhem zenekar De Mysteriis Dom Sathanas című lemezéhez, nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy az opus a műfaj rajongóinak örök ikonjává váljon. Az állomáson meghívói, a Mayhem tagjai sodronyingben vártak rá, otthon pedig templomgyújtogatásokról szóló újságcikkek halmait pakolták elé. Ezek voltak ám a daliás szép idők!

Az ódon skandináv fatemplomok vidám ropogásának és a láncingek büszke csörgésének már rég vége, a fekete fém egyre haloványabb. Aki ezen a színtéren igazán kreatív, tehetséges volt, az már nem lát fantáziát a műfaj egyik kanonikus vonulatában sem. Nem is csoda, mert ezek a húzós zenék iránt amúgy teljesen elkötelezett csókák már valahol negyven körül járnak, és ebben a korban a fenének sincs kedve a csatabárdlóbálós bohóckodáshoz és/vagy a direkt igénytelenül zenéléshez. Utóbbi ma már csak Darkthrone-éknak okoz örömet, de nekik is csak azért, mert ők az egyetlenek, akik húsz év alatt sem tudták elsajátítani instrumentumaik kezelését, ezért jobb híján erényt csinálnak a szükségből.

A Satyricon esetében a Rebel Extravaganzánál lehetett érezni, hogy megunták a BMB-t (black metal banán). Levitték a biciklitárolóba a szintetizátort, ott porosodik a mai napig, s vele együtt elillantak a felemelő, dallamos, epikus részek, a medievöl fíling. Helyette irtózatosan rideg, már-már indusztriális, futurisztikus hangulatú lemezt kaptunk.

Három év múlva jött a Volcano, amire némi túlzással azt mondtam, hogy itt a black metal Metallicája. Szóval a Volcano egy ilyen fura rock lemez volt, aminek volt valami köze a black metalhoz is. A hatás: zajos sikerek és az underground státusz elpárolgása egyik oldalról, hangos kurvaanyázás a true arcok részéről. A Now, Diabolical kicsit visszavett, de ugyanezt az irányt képviselte. Ezek után kiváncsian vártam, hogy milyen lesz az új lemez.

Erőteljesen kezdődik a The Age of Nero, mellbe vág a tiszta és telt hangzás, ami még mindig szokatlan a black metal zenekaroktól, meg az egykoriaktól is, amilyen a Satyricon. Ugyanakkor semmi érdekeset nem találok benne, bosszúsan kotorászok a zsebemben: én ezt bizony leállítom. Mire előhalásznám a kütyüt, szerencsére elkezdődik a Black Crow on a Tombstone www.youtube.com/watch?v=9FEbEWnnQRo. Lüktető, húzós, izgalmas szám, príma refrénnel, sok-sok autentikus black metal vonással, nem véletlen, hogy ehhez készítettek klipet. Kár, hogy a végére leül ez is. A Die By My Hand (ez a cím húsz évvel ezelőtt is ciki lett volna) még blekmetálosabb, és végre gyors is, ez a második, de egyben utolsó erős pontja a lemeznek. Az ötödik szerzemény már csak közepes sebességű, a hatodik pedig egészen komótos, és az erősen visszafogott tempó meg is marad az album végéig, ahová azonban csak az ötödik nekirugaszkodásra jutok el, mert nagyon nem tetszik.

Az én értelmezésemben a The Age of Nero ős-rock alapú és erőteljes doom meg stoner áthallásokat is tartalmazó, ugyanakkor kétségtelen black metal jegyeket is hordozó zene. Komor atmoszférát teremt, sőt rendkívül negatív, horzsol, földbe passzíroz, behúz egy hideg, sötét likba. Mindettől még lehetne akármilyen, így jó is, de nem az, legalábbis nekem nem, mert monoton, repetitív és jellegtelenül szikár. Kis számú és egydimenziós témákkal, ezerszer elismételt primitív vezérmotívumokkal operál, röviden: unalmas. Ehhez képest apróság, de azért éppen elég bosszantó, hogy több számnak egyszerűen nincs megkomponált befejezése. Mintha a stúdiómunkálatok alatt, egy nagy ollóval tettek volna pontot a koncepciótlanul elnyújtott, lapos témák végére.

Satyr egyszerűen hitvány számokat írt, nekem hiányoznak ebből a lemezből a tempósabb részek, a komplexitás, az emlékezetes motívumok, a finesz. Hiányoznak belőle azok a dolgok, amelyek miatt miatt hatalmas szám volt például a The Shadowthrone-ról a Hvite Krists Død, amit ha egyszer meghallgatunk, később mindig és azonnal meg fogunk ismerni. www.youtube.com/watch?v=cKGssVRODd8

Amit bizonyosra vehetünk a lemez hallgatásakor, az az, hogy a régi Satyricont el lehet felejteni, attól már nagyon messze járunk. Ami bizonytalan, az a Satyricon jövője, mindenesetre úgy látom, hogy most éppen próbálnak ügyesen beparkolni az MTV-kompatibilis, black pop Volcano és a szuper-mizantropikus űrzene, a Rebel Extravaganza közé. Hogy a manőverezésnek mi lesz az eredménye, fogalmam sincs, de jelenleg úgy fest a helyzet, hogy a következő próbálkozást nem fogom meghallgatni.

Otto Katz tábori lelkész 5 pontot adott a tételre.