Belizár | 2009.02.28 12:38 | hasznosság: hasznos (71.4%)

Minek nevezzelek?

A fenti példa inkább a fordítóprogramok unintelligens voltára vetít rá, mint a trehányságra. Azonban az állatok és növények nevezéktana önmagában sem kristálytiszta forrása a tudásnak. Kezdve azzal, hogy bár tan, mégsem tekinthető egzakt tudománynak, minden ez irányban tett próbálkozása ellenére.
A jelenleg az ismeretterjesztő irodalomban, filmekben, állatkertekben, sőt, még a tudományos művekben is tapasztalható káosz egyre idegesítőbb. Sokszor a zoológiához semmivel sem konyító fordító nevezi el a forrásnyelv, vagy éppen a hiányos műveltsége alapján az élőlényeket. De ha becsülettel utánanéz, akkor sincs jobb helyzetben, egy-egy állat többféle néven is fut az irodalomban, sőt, ha szakembereket kérdez, akkor is tanácstalan marad. Sokszor a szakzsargon is kialakítja a maga, nem hivatalos elnevezését egy-egy fajra, alfajra. És így maradnak az idegesítő állatnevek, mint az Afrikában oroszlánnal harcoló bölények (természetesen kafferbivalyok), megtekinthetjük a zebramanguszták (valójában szurikáták) családi életét, vagy éppen, hogy vadászik a hegyi oroszlán (puma).
Minden egy egységesebb biológiai nómenklatúráért kiált. Azonban – úgy érzem – ennek kialakításában sem állunk túl jól. A legtöbb élőlény elnevezése nem tudományos igény szerinti, hanem történeti, vagy őseink nevezték el, vagy ferdítéssel jutott el hozzánk, és úgy rögzült. De miután rögzültek, elfogadottá váltak, igen erőltetettnek érzem, hogy mindenáron valamiféle logikát próbálunk rájuk erőltetni. Arra ott van a latin név, a lehető legegységesebb, első támpontot nyújtja a faj rendszertani elhelyezéséhez, és a lehetőség szerinti legobjektívabb rendszeren alapszik. Mostanában viszont egyre divatosabb lett a hagyományos elnevezések felváltása meglehetősen erőltetett szabályok szerint. Ennek legborzasztóbb példája a „síkvidéki nyugati gorilla”. Logikus ugyan, mert ma már két gorillafajról (nyugati és keleti), és azok 2-2 alfajáról tudunk, de ez a név akkor is egy szörnyeteg.
A fenti törekvés más áldozatai a „régies” elnevezések. Nem is olyan régen a biológia tudomány nyelve nem az angol, hanem a német volt, számtalan fajnév ered azok átvételéből vagy éppen tükörfordításából (pl. a páncélos orrszarvú, hulmán, Liszt-majmocska). Jelen kor névalkotói számára ezek is sutba dobandóak, annak ellenére, hogy a köznyelv mellett a szakzsargon is életben tartja őket.
Az én felfogásomban az állatok magyar elnevezése nyugodtan maradhatna nem tudományos, inkább épülhetne a saját, vagy éppen távoli hagyományokra. Sőt, továbbmegyek, én úgy érzem az állat- és növénynevek fontos tartozékai nyelvnek, egy adott nép kultúrájának, ezért egyenesen védelmet élvez. Én jó névnek tartom pl. a szitatungát, dzseládát, bonobót, szervált. Ha magyarban nincs rá jó név, miért akkora bűn importálni az élőhelyről (az ételek, pl. gyümölcsök magyarosítása szerencsére kudarcot vallott, ki használja már a citrancsot a grapefruit helyett?) A másik előnye az ilyen konzervativizmusnak az, hogy minden egyes tudományos felfedezés után nem kell magyarul is átneveznünk az állatokat, tovább növelve az általános káoszt. A fajnévgyártás elvének, ha a szabályait szigorúan vesszük, áldozatul kellene esnie a víziló, a mosómedve, tengeri tehén, tengeri nyúl, pulykakeselyű, mókuscickány és egyéb ma már „tudománytalan” neveknek is. Miért lenne ez jó?
Az új fajok új neveinek kitalálása bőven elég teret ad nomenklaturisták számára, hogy kiéljék ez irányú hajlamaikat. A régiek meg maradjanak annak, aminek eddig ismertük őket, és ne növeljük a zavart újabb névkreációkkal!

Belizár 10 pontot adott a tételre.