themikka | 2008.10.26 18:27 | hasznosság: hasznos (75%)

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tekintek kezdettől fogva minden szélsőséges élvhajhászatot boncolgató filmalkotásra a szemem sarkából némi megvetéssel vegyes gyanakvással. Ugyanakkor hazudnék akkor is, ha azt mondanám, hogy nem nyűgözött le mind A nagy zabálás, mind A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, vagy akár a Sweet Movie. E filmek egytől-egyig arról maradnak számomra emlékezetesek, hogy nézésük közben bármennyire is bennem volt valamiféle undor, mégis hajtott a perverz kíváncsiság. A megbotránkoztatás mellett ugyanis nyújtottak nekem egy biztosnak tetsző, távoli, ha úgy tetszik intellektuálisabb nézői pozíciót is, ahonnan e filmek képkockáin megjelenő ösztönlények már valamiféle átfogó összefüggésrendszer szimbolikus figuráiként tűntek fel. Ugyanez a helyzet a Taxidermia esetében is, ám itt a kontextus, az a bizonyos intellektuális megközelítése a mértéktelenségnek az előbb említett filmekkel ellentétben nem a fogyasztói társadalom, vagy a poszt-68-as csömör kritikája, hanem egy Márquez-i családsors-történet mozgatórugója. Mely történetesen egy magyar család három generációjának tablója a 20-ik századból.


Morosgovány közlegény tisztiszolgaként tengeti napjait valamikor a második világháború idején, fia, a fattyúként születő Balatony Kálmán a szocialista korszak világklasszis élsportolója, az unoka, Balatony Lajoska pedig jelen korunk gyermeke, aki preparátor. Ami e családot összeköti (azon kívül, hogy minden tagja kész emberi roncs,) az egy ösztönből jövő töretlen vágy valami jobbra, mely megfoghatatlan „jobb” minden korszakban más alakban lebeg a levegőben, mégis mindig ugyanúgy: elérhetetlenül. A világháborúban, ahol a nélkülözés, a hideg, a magány a keserű mindennapok része, mi más lehetne ez a „magasabb jó”, mint a melegség, a szeretet? (Még ha mindez tűzzel való „játszadozásban”, pedofil fantáziálásokban, vagy mangalicához [mindkettőhöz] fűződő bensőséges kapcsolatban nyilvánul is meg…) A szocialista korszak sztahanovista szellemiségében mi más lehet nagyobb vágy annál, mint hogy az ember minél többet teljesítsen? (Még ha mindezt az ember zabálás versenyszámban éri is el…) S mi lehet jelen korunk rideg, érzelemmentes világának legfontosabb célja, ha nem az örökké fiatal test? (Még ha ehhez önmaga preparált szobrát kell is elkészítenie az embernek…)


Ezen értékek azok, melyek e famíliát mozgatják, s melyek számukra –akármennyire próbálkoznak is– kétségbeejtően elérhetetlenek. Hisz bármennyire vágyik is Morosgoványi egy testet-lelket átmelengető katartikus orgazmusra, valójában azt sosem éri el, csak időlegesen csillapítja vágyát, aztán már csak a nyers disznóhús marad. De ugyanígy jár fia, Balatony Kálmán is, aki hiába zabál és zabál, sosem lehet bajnok, s Balatony Lajos is, aki bár megörökíti magát, valamit mégsem sikerül kipreparálnia: az érzéseit. Ebben áll a Morosgovány-Balatony család sorstragédiája: a végtelenségig fokozott, de soha célt nem érő mértéktelenségben, mely átokként apáról fiúra száll.


Bár a Taxidermia adaptáció, irodalmi alapja két egymástól független Parti Nagy Lajos novella (A fagyott kutya lába – anamnézis, mely Morosgovány története, s A hullámzó Balaton, mely Balatony Kálmáné), melyeket maga a rendező fűzött össze történeti időrendjük szerint és toldott meg (Parti Nagy közreműködésével) a Balatony Lajos történetét elbeszélő harmadik epizóddal. Ezt a három, egymástól látványvilágban is eltérő epizódot (a részek közti kapcsolatteremtő motívumokon kívül pl.: a disznófarok) annak a bizonyos „örökké kielégítetlen vágy”- családi átoknak törvényszerűsége kapcsolja össze egyetlen összefüggő, kronologikusan leírható családtörténetté. S talán nem túlzás azt mondani a huszadik századi magyar történelem szubjektív nézőpontú elbeszélésévé. Egy parabolisztikus olvasat már csak azért sem kizárandó, mivel a főhősök szinte már az absztrakció szintjéig torzult klinikai esetek, s a korszakok a filmben szintén csak jelzésértékűek. (Csupán évtized szinten behatárolhatóak a közegek.) A két Parti novella egyébként meglepően könnyedén simul egybe a központi gondolatmenet mentén, azzal együtt is, hogy a rendező az eredeti műveket valóban teljes szöveghűséggel adaptálta. Szinte minden egyes elem, ami a novellákban olvasható, visszaköszön a filmen. Az egyetlen szignifikáns különbség az elbeszélő pozíciója, mely mindkét novellában egyes szám első személyű volt, itt az előadást tartó, s a filmet ezzel keretező orvosra módosult. Ezzel együtt is, bár mindez nem egyértelműen észrevehető, az adaptált novellák filmes elbeszélésének modora valamiképpen mégis felidézi Morosgovány és Kálmán eredeti monológjainak stílusát, s egyben a korszak hangulatát.


A film tehát elsősorban erős érzetképekkel operál – ez az, ami miatt vizuális világa a különböző részek különböző képi világai ellenére is valamelyest egységet alkot, s ami miatt végül is összefüggésbe hozható Pálfi előző munkájával, a Hukkléval. Már azt a filmet is körüllengte egyféle furcsa, játékos líraiság, mely asszociációs montázsaival, éles, stilizált képeivel zsigerien hatásosan adott a néző számára erős érzeteket, s kötötte össze ezeket egészen eredeti összefüggésekben. Mintha a Szinbád varázslatos képeit keverné össze egy új, groteszk összefüggésrendszerben. Az apró színes mozaikszemek mögül felsejlik valami abszurd összeesküvés, titok. Ám míg a Hukkléban Pálfi egy bensőséges kis falu szörnyű titkát tárta fel természetfotó-szerű stilizált életképeivel, addig a Taxidermiában a Morosgovány-Balatony dinasztia még borzasztóbb balsorsáét – „némileg” eltérő jellegű, de hasonló intenzitású érzeteivel, értve itt akár a maszturbálás, akár a hányás, akár az öncsonkolás nyílt, (rossz szóviccel élve) húsbavágóan valószerű látványát.


Tulajdonképpen pont ez az, ami miatt –talán nem is ok nélkül– sokan csupán hatásvadász botrányfilmnek tartják a Taxidermiát. Ám mint talán e gondolatmenetemből is kiderült: jómagam nem tartanám annak. Rendben, bevallom, annak tartottam, s ez valamennyire bennem van azért még most is, ám könnyen lehet, hogy jelen esetben is csupán arról van szó, amiről e cikk elején már beszéltem más, a mértéktelenséget tematizáló, vagy eszközként felhasználó filmek kapcsán: az undor és a kíváncsiság harcáról. Ebből fakad, hogy tulajdonképpen magam sem tudom megmondani, szeretem-e a Taxidermiát. Egyrészről csodálom, hisz (bár nem hibátlan, de mindenképp) átgondolt és remek film, másrészről viszont érzem, hogy nem szívesen nézem, mert undort kelt bennem. Hiába, Pálfinak sajnos igaza van: nem lehet elvonatkoztatni attól, amit a test mond…

themikka 8 pontot adott a tételre.