Belizár | 2011.03.06 11:34 | hasznosság: hasznos (100%)

Olasz abszurd

Gyerekkoromban láttam utoljára ezt a filmet, amelyet már akkor végigröhögtem. Azóta sem mutatta be tudomásom szerint magyar tévé a filmet, így az internetes letöltések korszakára kellett várnom, míg újra találkozhattam vele. Ez is megérne egy misét, hogy milyen beszűkült szempontok szerint választják ki a műsorszerkesztők az unalomig ismételt filmeket, mintha csak a 80-as és 90-es évek filmtermése, meg mutatóba néhány újabb film létezne, de most inkább írok erről a műről, mert megérdemli.

Tehát, felnőtt fejjel újranézve újra átélhettem, mennyire überfasza lett ez a film, talán csak a 60-as évek filmes és operatőri eszközei szokatlanok mai szemmel. Egyértelmű a párhuzam a kilenc évvel később készült, 1975-ös Gyalog-galopp magyar címet kapott remekművel, és biztos vagyok benne, hogy a Monty Python tagok sok ötletet merítettek az olasz filmből. Brancaleone, egy középkorba teleportált Don Quiote, valamint pénzéhes követői, Habakuk, a kapzsi vén zsidó, Teofilatto, a mihaszna bizánci fattyú és a három paraszt fegyvernök kalandjai vérbő, mondhatni nagyon „olaszos” sztorik, amelyek jól épülnek egymásra, a forgatókönyvírók kitűnő munkát végeztek. Bőven teremnek benne a kultfilmek legfontosabb jellemzői, az idézhető mondatok, beszólások. Maga a cím, a L’armata Brancaleone az olaszoknál a köznyelvi kinccsé vált, a szedett-vedett társaságokat illetik vele.

A műfaji paródiák követik egymást rendre, egy groteszk középkori kannibál holocausttal indít a film, miközben a zsiványok kirabolják a falut, a film fővonulata egyértelműen a középkori lovagi, illetve a patetikus szentfilmek paródiája, az utolsó jelenet „mélységeihez” hasonlót pedig csak a Brian élete tudott produkálni a film történetében. A tudatosan hangsúlyos a középkori világ pátosztól való mentesítése, egyedül Brancaleone félkegyelmű kirohanásaiban jelennek meg. Ugyanez a groteszk realizmus tette ütőssé az akkor induló spagetti-westerneket, amelyek gyakorlatilag kinyírták annak hagyományos amerikai műfaját.

A film egyetlen gyengeségéről nem az olasz alkotók tehettek, hanem a magyar szinkronizálók. Úgy tudom, az eredeti műben középkori nyelvezettel éltek, régies olasz dialektusok és latin keverésével, ami a magyar változatban egyáltalán nem jött át. Ami később sikerült a „Jöttünk, láttunk, visszamennénk” francia vígjátékban, itt egyáltalán nem. Pedig akkor talán itthon is klasszikussá lett volna a film.

Végezetül a wikipédián találtam egy kritikusi gyöngyszemet a filmről, példa arra, mi mindent ki lehet látni egy filmből:

„Néhány sztár is játszik a filmben. Folco Lulli, Catherine Spaak és Vittorio Gassman, aki a nagyszájú, hangoskodó zsoldoskatonát alakítja, azt, akiből egy talált pátens segítségével Brancaleone kapitányt fabrikálnak. Gassman majdnem felismerhetetlenül búvik el a játszandó figura mögé. Olyan, mint a commedia dell’arte Crocodrillója vagy Capitanója: vérszomjas, tökkelütött, hazug és hamis, nagyhangú és gyáva. Fényes, fekete haja gubancos csomókban ágaskodik a feje búbján, eszeveszett haragra gerjed minduntalan, és valóban el is veszti az eszét. Egy mezei párbaja során, amint pallossal csapkodik vakon, vértől elködösült tekintettel, már nem is látja ellenfelét, csak a hősi pózra figyel: már nem ütni akar, csak úgy csinálni, mintha verekedne… egyetlen ütést sem mérnek egymásra az ellenfelek, de lassan elmetszik a sátor zsinegeit, az árnyékot adó fákat kivágják szörnyű és értelmetlen haragjukban, és amint csapkodnak eszeveszetten maguk körül egy búzatáblában: lassan learatják az egész gabonát. Erőteljes bohózati képsor ez, és plasztikusan fejezi ki az alapgondolatot: a háború értelmetlen pusztításait.” (Molnár Gál Péter: Monicelli kis háborúja. In: Filmvilág 1967/1, 1967. január 1., 23–26. oldal)

Belizár 10 pontot adott a tételre.