Otto Katz tábori lelkész | 2009.01.01 21:00 | hasznosság: hasznos (100%)

Koporsó alakú, szőrét hullató pina – a jól menedzselt alkotói koncepciótlanság új szimbóluma

Tizennégy éves koromban egy, az osztályunkba lebukott Mötley Crüe-fanatikus agitációjának, meg valami káros földsugárzásnak a hatására metálzene rajongó lettem. Bementem a zenebótba, kértem egy 90 perces BASF kazettát, és mondtam a bótosnak, hogy vegye fel az A oldalra a Metallicától a Master of Puppetset, a B-re meg az Accept-től a Russian Rulettet (a szerzői jogoknak akkoriban itt még nem volt divatja). Ez volt az első metal-kazettám, a Master of Puppets pedig hosszú időn keresztül az egyik kedvenc lemezem.

A 80-as években a Metallica afféle gyűjtőzenekar volt, amit minden keményzene-fan szeretett. Részben azért, mert tényleg jó volt, részben azért, mert a maihoz képest igen szűkös felhozatal és a lassú információáramlás miatt nem volt a képben jobb. A 80-as évek végén aztán bekövetkezett az extrém metál-szcéna ősrobbanása: míg az addig igen népszerű thrash hanyatlásnak indult, addig a thrash-ből is jócskán merítve új irányzatok jelentek meg, és tettek szert nagy népszerűségre viharos gyorsasággal.

1986 nemcsak a Metallica pályájának csúcspontját (Master of Puppets) jelenti. Ebben az évben a Venom és a Hellhammer úttörő munkássága nyomán kibontakozó extrém metal vonulat egy iszonyatos löketet kapott: ekkor jelent meg a durva zenék alfája és omegája, a Slayer Reign in Blood című albuma. Elindult a lavina: 1987 – Death: Scream Bloody Gore; Napalm Death: Scum; Mayhem: Deatchrush; Bathory: Under The Sign Of The Black Mark. Pillanatok alatt szárba szökkent a grindcore-, a death metal- és a black metal-mozgalom. Hiába volt a Master of Puppets zseniális, a Metallica ebben a közegben már nem sokáig őrizhette korábbi státuszát, mert nem gyötörték hozzá elég intenzíven instrumentumaikat, és nem üvöltöttek elég hangosan. Helyükbe a Slayer lépett, amit az összes eszelős meghallgat és elismer azóta is.

Ami a 80-as években húzós, tökös zene volt, az 90-ben már csak himbilimbi. Aki zúzást akart hallgatni, annak ettől kezdve édes mindegy volt, hogy mit csinál a Metallica, és vele együtt a többi thrash zenekar (a Slayert kivéve, ami mindig is sokkal durvább volt az átlag thrash bandáknál). A nyolcvanas évek végétől sorra dobják be a törülközőt a thrash zenekarok, amelyek közönségét egyik oldalról a már említett szélsőségesen állatias zenék, a másikról a grunge, meg az alter vonulatok szipkázzák el. Mindez azt jelenti, hogy míg a közvélekedés szerint a Metallicától az ős-metálosok főként az alter divatot meglovagló idétlenkedés (Load-Reload) miatt pártoltak el, szerintem ez már jóval azelőtt megtörtént, és nem elsősorban a Metallica pálfordulása, hanem a műfaj általános megroggyanása miatt.

Hetfieldéknek, akik már bent ültek a tutiban, természetesen eszük ágában sem volt kikerülni belőle, ezért gyorsan leszálltak a süllyedő thrash metal-hajóról. Leszálltak és azóta sem tudják, hogy hova kapaszkodjanak fel. Én legalábbis úgy látom, hogy pályájuk az … And Justice for All-ig töretlenül ívelt felfelé, azóta viszont ide-oda csapkodnak, a levegőt markolásszák. Nem látok sem világos koncepciót, sem öntörvényű spontaneitást, csak divathullámoktól erősen befolyásolt, és roppant reklámgépezettel megtámogatott, ezért jól értékesíthető, de koherens egésszé össze nem illeszthető pöcsölést, maszatolást.

1991-ben megcsinálták a falusi diszkók és egyetemi klubok repertoárjába remekül beletaláló fekete lemezt, aztán öt évi fejtörés után két olyan produkcióra futotta, amiből annyi maradt meg bennem, hogy feketére festett körömmel adták elő. Hat évet kellett várni az újabb stúdiólemezre, ami olyan, mint Joyce Ulysses-e: mindenki beszél róla, de még senki nem tudta végigküzdeni magát rajta. Úgy szólt, mintha bent ülnék egy olajoshordóban, és Lars Ullrich azt verné kalapáccsal. A lemezek közötti foghíjakat jól kitömték ballaszttal: bohóckodás a szimfonikus zenekarral, maxi-hegyek stb.

Ez bizony egy korrekt, tisztességes alkotói válság, egy elhúzódó művészi agónia. Kisebb zenekaroknál tuti bukta, de a Metallica nem egy kis zenekar, hanem a zeneipar egyik ágazata, amit olyan jól menedzselnek, hogy több rajongója van a zenekarnak, mint bármikor.

Eközben feléledt a thrash. Az ezredfordulótól újra összeáll egy csomó régi banda, és felelevenítve a régi szép időket, meg egy kis sörre való reményében egészen jó kis lemezeket csinálnak (pl. Destruction, Onslaught). A csordaszellem felbuzgása oly erős, hogy még a Cavalera fivérek is kibékülnek egy modernizált Arise erejéig, és jókora fáziskéséssel a Metallica is beáll a sorba, újra rácáfolva arra a teóriára, hogy ezek ám az öntörvényű faszagyerekek.

Itt van hát a Death Magnetic, ami tetszik is, meg nem is, de főleg nem. Míg az újraélesztett thrash zenekarok nosztalgia-albumain a stílus kötelező toposzait túlhangsúlyozó, szinte ön-karikírozó játékosságot érzek, addig a Death Magneticen az süt át, hogy majd’ összeszarják magukat az erőlködéstől, hogy valami nagyot dobjanak, amit oda lehet tenni a Master, meg a Justice mellé. A gitározás jó, mint régen, Hetfield hangja szar, mint mindig, Lars Ulrich egy dobos isten volt húsz évvel ezelőtt, ma már egy lófasz. Vannak jó pillanatai a Death Magneticnek, de az összkép túl mesterkélt, mert a jó pillanatokat céltalanul bogozták össze-vissza. Folyton elkalandozik a figyelmem, mert belegabalyodok a kusza riff-hálóba, meg az afölött való filózásba, hogy vajon mi a fenét akartak ezzel a lemezzel.

Dilemmámnak még nincs vége, most éppen ott tartok, hogy a Death Magnetic egy korongba sűrítve fejezi ki azt, hogy a Metallicának két évtizede nincs komoly mondanivalója, hajtóereje. Ezek helyett a rutin és a zeneipar olajozottan működő gépezete viszi előre.

Otto Katz tábori lelkész 5 pontot adott a tételre.

Belizár | 2008.11.17 19:49 | hasznosság: átlagos (50%)

Kevés zenekarral kapcsolatban lőnek el annyi közhelyet, mint a Metallica-val, többnyire arra kiélezve a mondanivalót, hogy amennyire tökéletes és műfajteremtő a múltja, annyira trágya a jelene. Valóban, nehéz tagadni a Master of Puppets és az ….And Justice for All megismételhetetlen zsenialitását, és a Load/Reload korszak elpoppodását, de soha nem szabad elfejtenünk, hogy a Metallica máig az egyik legmeghatározóbb metalbanda, minden szösszenetük eseménynek számít, amelyet az aktuális trendeknek, vagy elvárásainknak megfelelően lehet szidni vagy egekbe emelni. Közben öreg harcosok lettek a metálikonokból, túl több megzuhanáson, és annyi lóvéval, hogy most már nyugodtan csinálhatják azt, ami nekik tetszik, vagy éppen kikívánkozik belőlük. A Metallica-ipar utáni váltás első darabja volt a St. Anger, amely csupán a dühről szólt, és nyersessége, garázshangzása révén egyáltalán nem véletlen, hogy a számokat hallgatni sokkal kisebb élvezetet jelentett, mint a dvd-hez mellékelt filmen nézni, ahogy Ulrichék tombolnak a stúdióban.
És most itt van a Death Magnetic, amely inkább tekinthető a nagy visszatérésnek, egy újabb „nagy” albumnak, mint az előző. Már a számok hosszára pislantva is egyértelmű, a Metallica nem egy rádióbarát albumot szerkesztett, és azt sem hiszem, hogy a zenecsatornák sűrűn fognak 10 perceket áldozni a belőlük készült klipekre. De örvendjen a lelkünk, a Master és a Justice szelleme költözött vissza a gitárt nyüvő mancsokba, és Hetfield sem próbál minket erőlködötten meggyőzni arról, hogy tud énekelni. Bonyolult, elnyújtott, végletekig kijátszott riffekből áll össze az anyag, amely a mai kor gyermekének lehet lassú ideghalálnak tűnik, nekem tökéletesen megfelel. Egyébként is herótom van azoktól, akik azt róják fel egyik-másik előadónak, hogy az mennyire modern vagy sem. A zene lehet jó és rossz, de a modern jelzőnek semmi értelme, mint értékmérő.
Szóval, jó kis trash metal lett ez a Death Magnetic. Olyan, amit többször kell végighallgatni, hogy összetettségének minden rejtélyét megfejtsük, hogy agyunkat magára hangolja. Ennél jobbat a velünk együtt öregedő rockerektől nem is kell, nem is szabad elvárni. A forradalmakra, műfajteremtésre ott vannak a fiatal önjelölt vagy igazi géniuszok…

Belizár 9 pontot adott a tételre.

themikka | 2008.09.28 01:35 | hasznosság: átlagos (60%)

Bár a thrash metal a legkevésbé a cukorkára hasonlít, én mégis valahogy úgy vagyok vele, mint szegény utcagyerek az édességbolt kirakatával: látom én, hogy itt valami nagy jóság vagyon, csak mivel előlem a legíncsiklandóbb darabok el vannak zárva, fogalmam sincs, igazából mi számít belőle a legjobbnak. Így aztán a kirakatból a vadonatúj, akciós termékekre csaptam le, hogy némi viszonyítási alappal állhassak neki az új Metallica-falatnak. Átfutottam gyorsan az általam hallomásból ismert thrash-atyjak legújabb hanghordozóit, melyek ekképpen a Slayer 2006-os Christ Illusion-je, az Exodus 2007-es The Atrocity Exhibition-je, és a Testament idei Formation of Damnation-je voltak. Mivel e cikk tárgyát nem eme (egyébként nagyobbrészt egészen kellemes) lemezek képezik, ezek megtárgyalását most skip-pelném. Megemlítésüket viszont azért találtam fontosnak, hogy továbbra is hangsúlyozzam: thrash-béli kompetenciám némileg megkérdőjelezhető, mivel szinte abszolút nincs rálátásom annak 80-as évektől kezdődő történetére és fontos eseményeire. Ezzel együtt viszont van kettő darab fülem, amivel tisztán hallom azt, ha valami jó, márpedig - hogy végre rá is térjek a témára – a Metallica új lemeze az. Mármint jó. Hosszú volt azonban az út, mire ezt a kijelentést megtettem magamban. Első hallgatásra valahogy még nem állt össze a dolog, aztán másodszorra, harmadszorra, negyedszerre, n-edszerre, n+1-edszere már kezdett nagyon tetszeni. Végül végső csapásként egy utolsó, a tetszésre egyértelműen utaló bűnjel, a számok „spontán magamban dúdolása” győzött meg véglegesen arról, hogy a Metallica most valahogy tényleg jó munkát végzett. Igazából a kezdeti aggályokat néhány egészen könnyen körülhatárolható tényező okozta – és okozhatja egyes hallgatóknál, akiknek példának okáért nem tetszik (ők is adódnak azért szép számmal, nem árt megjegyezni) – mégpedig az önismétlés és ragasztószalag-szag, amely kettő egyébként összefügg. Merthogy nevezetesen arról van szó, hogy a lemezen hallható számok jó része elsőre inkább tűnik egy Metallica-riffgyüjteménynek, mint önálló, egybefüggő számok sorának, mely érzés a számok hosszúsága miatt is erős. Magyarán szólva: sokszor nincs a számoknak egy egységes összképük. Ugyanakkor hozzá kell tenni mindehhez azt is, hogy még ha csak egy szimpla riffgyűjteményről van is szó, azért ez nem egy akármilyen riffgyűjtemény! Merthogy pár hallás után bizony felismeri őket az ember, (még akkor is, ha egyik az Enter Sandmant, másik egy az egyben a One-végi zúzást idézi…) mi több, hallani akarja újra, meg újra. Így vagyok például az All Nightmare Longgal, a Cyanide-dal, vagy a The Broken, Beat & Scarred-el, de a két líraibb nóta is kedves számomra, még ha a harmadik Unforgiven érzésem szerint csak alulról közelíti is az előző kettőt, azt is csak inkább tisztes távolból. Tulajdonképpen a lemezt egészében nézve sem találunk valódi potenciális sláger-, illetve klasszikusgyanús szerzeményt, ám ennek legfőbb oka a már emlegetett dalkompozíciókból, és nem a maradandó témák hiányából adódik. A számok nehezebben megjegyezhetőek és kevésbé építkeznek – én legalábbis így éreztem. (Ez persze nem feltétlenül gond, megjegyzem: nem véletlenül nem hallgatok Dream Theater-t…) Sokan bántják az anyag hangzását is, nos nekem ezzel épp nincs különösebb problémám, szerintem teljesen tisztességesen szól, a húzós riffekhez illően, karcosan. Bár persze tagadhatatlan, hogy egyes számok, mint például a tíz perces és egyébként remek instrumentális szerzemény, a Suicide and Redemption valóban szólhatna valamivel jobban is egy tisztább hangzással, no de igazából összességében nézve kár kötözködni. Merthogy lehet, hogy nem tökéletes, de mindenképp igen erős anyaggal ajándékozott meg bennünket a Metallica, ami egy St. Anger után is (ami nem túlzás: tényleg nagyon rossz – én nem tudom végighallgatni, szétunom), de egyéb körülmények között is igencsak örvendetes. És ha ilyesmi a jó thrash metal, akkor én ezt bizony komálom jól.

themikka 8 pontot adott a tételre.