Warg Rider | 2008.09.19 19:36 | hasznosság: hasznos (100%)

„Anubisz balzsamozó asztalán ébredjek, ha legközelebb is kihagyom!” – fogadkoztam két évvel ezelőtt, midőn maga alá gyűrt a restség, és kihagytam az első alkalommal hazánkba látogató Nile koncertjét. Az ókori Egyiptom atmoszférájának sötétebbik fele által ihletett csapat ugyanis a kedvenc zenekarom, a kedvenc zenekarát pedig csak nézze már meg az embör. Igaz, hogy nem istenítem úgy, mint egykor a Slayert, de hát fanatikus rajongáshoz már vén vagyok, úgyhogy csak kimérten prófétálom, hogy a szigorú zenék között ez a nambervan. Mivel pedig a szlutymás asztalra nem kívánkoztam, ezúttal felkerekedtem.

Az A38-on most jártam először, és igen elégedett voltam vele: nem kellett kibumszlizni valami világvégi gyártelepre vagy lepukkant művelődési házba, ugyanakkor el is van szeparálva a város zajától. Másfél órát késett a móka, de nem türelmetlenkedtünk: a rendhagyó közeg (hajó, sok víz), a remek kilátás, a vidéki embernek élményszámba menő, szolidan dekadens fíling, a fedélzeten folytatott laza sörözés, meg a tetőről lehallatszó fain himbilimbi-zene révén prímán telt az idő.

Fél kilenc körül az úri közönség alászállt a Katakomba Kaszinóba (copyright P. Howard), amelyről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. El lehetett férni, így nem tiporták palacsinta nagyságúra a lábaimat, hűvös légáramok cirkuláltak, így nem kellett megvakulnom a cigifüsttől, a hangosítás minősége a szférák zenéjével vetekedett, és nem iskolai katedra magasságú volt a színpad – végre Európában éreztem magam. Örömmel nyugtáztam, hogy a koncertszervezők rendhagyó módon nem lőcsölnek ránk nem kért bónuszként feltörekvő magyar zenekarokat. Ezekkel természetesen semmi bajom, de egy ilyen nagy banda előtt egyáltalán nem igényeltem, hogy a lelkes ifjúság pont az én fülemen köszörülje a rutinját.

Színpadon hát a labanc blaszfémer-brigád, a Belphegor. Az első albumukhoz (Nekrodémon Terrorsátán…) volt szerencsém, azóta nem vagyok rájuk kiváncsi. Néha azért belefutok egy-egy videójukba, így tudom, hogy az ő erősségük a megbotránkoztató, durva image, ami tulajdonképpen nem is durva, hanem szánalmas szar. Enyhén bizarr világképük (legutóbbi anyaguk címe: Bandázs Kecskezombi…aha, a hülye meg én vagyok) demonstrálásaképpen mindössze egy béna bőrmaszkot vetettek be, így a produkcióban nem volt semmi emlékezetes. Mert hogy a zene rohadtul nem volt az: rutinosan ütötték-vágták ugyan instrumentumaikat, de ennyi, nem több, amit tudtak. Így aztán többnyire a pólóárus portékája körül lebzseltem, az európai death metal negyedik osztályát reprezentáló produkció ugyanis nem kötött le.

Jött a svéd Grave, ami egyértelműen jobb; intenzívebb, feszesebb, húzósabb volt. A koncertet megelőzően soha nem hallottam róluk, itt aztán gyorsan kiderült, hogy miért nem. Old school death metalként aposztrofált zenéjüket rossznak éppen nem lehetett nevezni, hiszen több mint tizenöt éve zajonganak, és ennyi idő alatt egy orrszarvú is megtanul gitározni, de ez bizony még mindig csak a harmadik liga, és nem is fognak feljebb kerülni. Decens kalapálás és hajlengetés, tulajdonképpen ügyesek, máskor jó lenne, de ma ennél többre vágyunk. Azon morfondírozva, hogy vajon szándékosan szerveztek-e a Nile elé ilyen kutyaütőket, hogy az a nagy kontraszt révén még nagyobbat tudjon pukkanni, még mindig a pólóvásárlás felett hezitálok.

Végre itt a Nile. George Kollias, a göröghonból importált dobosfenomén bemelegít, én pedig transzba esek. Már régóta a mezőny legjobbjának tartom, és továbbra sincs okom kételkedni, hogy ez így van. Aztán elkezdődik a móka: nem megyek előre, hanem a középmezőnyben bólogatok, meg öklözöm az eget megfontoltan, lazán, öregesen. Mozgás nélkül kibírni ugyanis nem lehet, mert a zene, az bizony odabasz.

Karl Sanders tizenöt éve lovagol vesszőparipáján, az ősi Egyiptom titokzatos világán, amit az adekvát keleties nyekergéssel együtt sikeresen oltott bele a death metalba. Józan ésszel nem várná az ember, hogy ezek így maradéktalanul szervesülni tudnak – ennek megfelelően alig néhányan mernek erre az útra lépni. A Nile viszont vargabetűk nélkül halad ezen előre, az eredmény pedig öt, elképesztő virtuozitással formába öntött, hihetetlenül szigorú és komplex nagylemez, amelyeken még az ezerszeresen elkoptatott piramisos-múmiás-misztikus halandzsa is megunhatatlan hangulat hordozójává lényegül át.

Az A38-on aztán meggyőződhettem róla, hogy a Nile lemezeinek mondanivalóját és nívóját élőben is hibátlanul képes prezentálni: bestiális keménység, bravúros hangszerkezelés, lenyűgöző atmoszféra – ezt így, egyszerre kaptuk, iszonyatos dózisban. Csak ámultam és bámultam, hogyan lehet ezeket a rafinált témákat ilyen pontosan eljátszani, vagy egyáltalán megjegyezni, persze a lemezekhez ennyire hű produkcióhoz szükség volt a fentebb már megsüvegelt, remek hangosításra is.

Nem nagyon néztem Nile koncertvideókat, így meglepetés volt számomra, hogy főleg Toller-Wade énekel: kitűnő frontember, öblös hangja pedig a death-metal orgánumok non plusz ultrája. Kollias zseniálisan csépelt, Karl Sanders pedig afféle szürke eminenciásként osztotta a fájdalmat gitárján, vagy gerjesztette a katakomba-soundot a számok között a laptopján. A vendégzenész egy – számomra legalábbis – noname, univerzális ifjú géniusz volt: lebasszusgitározta a fejünket, bőgött-hörgött, és még vadállati headbangre is volt ereje. Külön említésre méltó, hogy milyen lazán viselkedett a két alapító, Toller-Wade és Sanders, ez a két death metal-trotli, akik pózolás, emberkedés nélkül, a darálás szüneteiben mosolyogva, mókázva jelezték, hogy élvezik, amit csinálnak, meg azt, hogy harmincon túl már nem illik ezeket a műfajokat véresen komolyan venni. Őrületesen profik voltak, kész, nem ragozom tovább.

Koncerteken általában fotózok és jegyzetelek, most egyiket sem tettem, hogy minden idegvégződésemmmel rá tudjak tapadni a zenére. Így nagyon élveztem a produkciót, viszont ha számcímeket kellene mondanom, így két hét elteltével már elég foghíjasak az emlékeim, arra pedig lusta vagyok, hogy frissebb beszámolókból összelopkodjam a listát. Mindegy, a Black Seeds of Vengeance, az Unas Slayer of The Gods és az Ithyphallic volt a legemlékezetesebb, fájlaltam, hogy a kedvenc Nile-albumom kedvenc számait (Execration Text, Wind of Horus) nem játszák, no meg úgy véltem, hogy legalább egy Nile feliratú törölközőt kilógathattak volna dekorációként. Kárpótolt azonban, hogy Karl Sanders kint maradt jópofizni meg dedikálni: az In Their Darkened Shrines CD-m őrzi a kézjegyét. Hibátlan koncert volt, köszönjük.

Warg Rider 10 pontot adott a tételre.