Warg Rider | 2008.07.25 10:18 | hasznosság: hasznos (100%)

Mottó: „Szerintem az ördög hollandusokat szarik”
Sir William Batten

Év lemeze-gyanús anyag a morcos-kalapálós-brummogós szekcióban

Az ördög hollandusokat, a hollandusok pedig átkozottul jó death metal lemezeket, az egyik szememet ezért folyamatosan rajtuk tartom. Figyelemmel követem a The Monolith Deathcult munkásságát is, amelynek előző, The White Crematorium című anyagát – bár nem tudott kilépni a Nile bűvköréből – felettébb ígéretesnek találtam. Lestem, hogy mikor lépnek megint akcióba, mert elképzelhetőnek tartottam, hogy harmadszorra oltári nagyot dobnak.

Ha ránézünk a tracklistára, láthatjuk, hogy a szövegek három nyelven mennek, mintegy előrevetítve a lemez sokszínűségét. A „Deus Ex Machina” (www.youtube.com/watch?v=gDup6EFWWmk) intrója igen hangulatos, a Die Krupps világát idéző villanyos nyekergéssel indít, amihez gregorián ének kapcsolódik. Aztán impozáns nyitányt és slayeres riff-orgiát követően kibontakozik egy grandiózus-vadállati szám sok kórussal és elektronikus aláfestéssel. Hűha, lesz itt minden! – mondom. És valóban: a „Wrath of the Baath” vezérmotívuma a Sepultura „Roots”-korszakát idézi , a „Kindertodeslied” német nyelvű intrót, vokált és old school thrash-riffelést tartalmaz (www.youtube.com/watch?v=rZIxbbyKkvQ), s folytathatnám a sort: az összes számban van valami különleges, emlékezetes.

Az album nem szűkölködik a gyors, komplex gitártémákban, a zenekar mégis elkanyarodik a korábban követett Hate Eternal/Nile-vonulattól: visszafogottabb a tempó, grúvosabb a zene, sokkal követhetőbbek, sőt, kimondottan jól memorizálhatók a dalok. Pedig aztán tényleg van benne minden: ordenáré csépelés váltakozik csonttörő döngöléssel, megkapó líraisággal és pátosszal. S bár eképpen a zene hol ilyen, hol olyan példaképekre hajaz, az ide-oda nyúlást nem tekintem lopásnak, mint ahogy nem lop az a posztmodern író sem, aki beollóz munkájába idézeteket, és csapong a műfajok, korszakjegyek között.

A különböző tempók, hangulatok, stílusok (death, thrash, groove, elektro, szimfonikus) keveredése, továbbá a sok különleges intró és hanghatás ellenére a Triumvirate nem csúszik át széteső, emészthetetlen ötlet-túltengésbe. A lemez arculata, atmoszférája ugyanis egységes, s ezt a kohéziót az elektronikus részek biztosítják. Ezek a témák helyenként modernek, de többségben vannak az emelkedett hangvételű-epikus, több helyen dallamos szólóénekkel vagy kórusokkal is megtámogatott szimfonikus betétek, amelyek révén van egy erősen patetikus éle az albumnak. E témák nélkül csak egy jó death metal lemez enne a Triumvirate, így viszont kiemelkedő.

Figyelemre méltó, hogy a lemez vége sem szenved ötlet-deficittől, a mindössze nyolc számot tartalmazó, de hosszú anyag az utoló percéig lekötött. Ez nagy szó, hiszen rengeteg olyan albumom van, aminek jóformán csak az első 3– 4 számát ismerem, mert a többit nem tartottam érdemesnek egynél többszöri hallgatásra. Végül megemlítem, hogy a keverés is hibátlan: a lemez hangulatához tökéletesen illő telt, élő a hangzás, az i-re a pontot pedig felteszi a remek borító.

A Triumvirate nagyszerű album. Jól reprezentálja a stílus vitalitását, a műfajban rejlő lehetőségeket: a hangszeres tudás és a zeneszerzői tálentum demonstrálására való alkalmasságát, a más műfajokkal való kombinálhatóságát. A legizgalmasabb, legjobb anyag, amit idén hallottam.

Warg Rider 9 pontot adott a tételre.