Anton Ego | 2008.07.18 09:16 | hasznosság: hasznos (100%)

Cápa, béka, krokodil - és mindez Soroksáron

Azt gondoltuk, hogy mi sem lehet jobb egy fülledt nyári vasárnapi estén, mint megízlelni egy vízi élőlény, a béka combját. Olyasmi ez, amit sokan elítélnek, visszataszítónak tartanak, sokan ugyanakkor istenítenek. Így vagy úgy, de ez a kicsi, brekegő állatka nagyon megosztja az embereket. Valahogy magam is így vagyok evvel: nem túl szeretetreméltó ez a jószág, gusztustalanul néz ki, remeg, furcsa hangokat hallat, kevés rajta a hús, ráadásul a combja/lába az ember virgácsaira hasonlít.

Mindenekelőtt egy jó tanács: ha békát akarunk enni, de nem tudjuk leküzdeni előítéleteinket, akkor csak a következőket kell szem előtt tartanunk. Békából is van többféle: az undorító, kövér, varangyos és még sorolhatnám – ezeket nem érdemes megenni. Aztán vannak, amelyek kevésbé visszataszítóak – ilyen például a kecskebéka, amely fogyasztásának nagy kultusza van Szegeden, vagy más folyóparti magyar településeken. Ha úgy tekintünk az állatra, mint egyfajta húsra, akkor még jóízűt is lakmározhatunk belőle, például a Zöld Béka nevű étteremben, amely a Soroksári Horgászparton található. Igazából az Index egy videója alapján találtuk a helyet, amit mindenképp ki akartunk próbálni.

A Zöld Béka nevű vendéglő egészen könnyen megtalálható Soroksáron, de ha nem vagyunk egészen biztosan magunkban, akkor a www.brekk.hu oldal bizonyára segíteni fog. Amikor letérünk a főútról egy Shell kút mellett jobbra, rögtön egy ótvaros, köves úton találjuk magunkat, ahol mindenféle nyitott ajtajú kamionok ácsorognak. Ezen az úton kell végigmenni, majd a Duna felé bevenni egy hajtű kanyart, ami meredek lefelé-szerpentinben folytatódik, hogy egy óriás muslincaraj kíséretében odavigyen minket az étteremhez, ami közvetlenül a folyóparton található. A város ipari és műmoraját természetes zajok váltják, úgymint vízcsobogás, marha nagy fák lombjainak a suhogása, és persze brekegés mindenhol, a városi embert pedig soha nem látott természetközeli nyugalom szállja meg. Ebben a lelkiállapotban térünk be a kerthelyiségbe, ahol rögtön úgy foglalunk helyet, hogy legalább pár kilométer Duna-csíkot lássunk magunk előtt, amelyet itt-ott mindenféle kajakos-kenus lapátcsapások törnek csak meg.

Mogorva pincér jön, arcán mintegy 2500 év unalma és keserűsége ül, mint valamiféle trónról letaszított király. Kérünk tőle étlapot, egy korsó sört és egy almalét. Az ital viszonylag hamar megérkezik, pincérünk arcán közben mit sem változnak az érzelmek. Közben bepillantunk az étlapba, és rögtön a békákra terelődik a szó, illetve bocsánat, csak terelődne, mert az első dolog, ami kiveri a szemünk, az a cápa-steak és a krokodil steak salátaágyon... Kérésemre pincérünk elmondja - bocsánat, harapófogóval húzom ki belőle - hogy "ezek azért vannak az étlapon, mert a vízhez köthetőek. Van még kérdés?" (Közben "hagyjál-békén-ha-jót-akarsz" arckifejezést visel).

Jobbnak látom nem taglalni tovább a dolgot, ezért gyorsra fogom a rendelést: kérünk hideg görög gyümölcslevest, rántott békacombot, és biztos, ami biztos - egy krokodil-steak-et is salátaágyon. A muslincák tovább támadnak, ezúttal a sörünkre és almalénkre pályáznak, mert ki tudja miért, de mindenképp ezekben a levekben szeretnék örökre kilehelni kis muslincalelküket. Gyorsan letakarjuk az italainkat egy-egy szalvétával, de a hadjárat csak nem adja fel. Ha bemennénk, akkor viszont a melegtől esnénk össze, így hát maradunk, és tovább hadakozunk. A leves gyorsan kiérkezik, majd ugyanolyan gyorsan el is fogy, mert nagyon ízletes. Egyszerű tejszínes habarás, joghurttal, gyümölcsdarabkákkal - és mégis finom, jól illeszkedik az óriási kánikulához, viszont, hogy az étlaphoz és a helyhez hogyan illeszkedik, arról fogalmunk sincs. Az étlap egyébiránt meglehetősen nagy és szertágazó. Van rajta mindenféle hal és tengeri herkentyű (ez még csak-csak érthető), több nemzet mindenféle eledele, levesek, frissensültek és persze legalább féltucat féle békaétel - lecsós, comb, panírozott, leves, rántott, stb.

És akkor a békáról: tulajdonképpen, ha a tányérunkon van a cucc, akkor már igazából ugyanúgy néz ki, mint a legtöbb panírozott hús, az íze meg - a hiedelmekhez hűen - valóban olyan, mint a csirkehúsé. Na, azért olyan nagy elánnal nem faljuk, hanem csak finoman eszegetjük, és ez így van rendjén. Kíváncsian várom a krokodilt ezek után. Érdekes, hogy a békával ellentétben utóbbihoz már többször hozzájutottam, és mindig valami kísérteties vonzalmat érzek iránta. Hogy mi ez, nem tudom, de biztosan köze van ahhoz ahhoz a morális érzéshez, hogy "inkább én a krokodilt, mint egyszer ő majd engem..."

Krokodilunk salátaágyon érkezik, és ahogy általában szokták, az állat farkából készítették. Ugyanakkor a krokodilfarok-forma ezúttal mesterségesen megváltoztatásra került, ugyanis kerekre fazonigazították, és egy szelet pirítóson helyezték el. Jelentem, a húst nem sikerült jól elkészíteni, ugyanis meglehetősen rágós maradt, emellett túl olajos is volt. A salátába ész nélkül válogatták össze az összes gyümölcsöt, zöldséget, mag balzsamecetet, amit csak találtak, és az egész túl édesre sikeredett. Ki az, aki olajos krokodilt édes salátával kíván enni?? Hát, szerintem nem sokan.

A hely mindazonáltal érdemes legalább az egyszeri meglátogatásra - legalább azért, hogy egyszer az életben megtudjuk, milyen is az, békát enni...Tudomásunk szerint Budapesten és vonzáskörzetében nincs még egy ilyen étterem. Kalandra fel!

Az írás eredetije az Étteremkitika - Anton Ego megmondja blogon jelent meg. (www.etteremkritika.blog.hu)

Anton Ego még nem pontozta a tételt.