Otto Katz tábori lelkész | 2008.08.05 10:32 | hasznosság: hasznos (75%)

Bebascu herceg, Drakula gróf, Surgyélán, Fuszulán. Díszes, de igencsak csekély létszámú a román vonatkozású olvasmányélményeimet reprezentáló kompánia. Pedig ha lenne mit, olvasnék én a románokról szívesen, hogy ablakot vághassak fallá kövesedett előítéleteimen. Ezeknek mintegy a velejét hordozza az alábbi felvétel, amelyben az esztenáról a városba igyekvő csobán az EU – Románia inkompatibilitás allegóriájaként masírozik el a kamera előtt. www.youtube.com/watch?v=lQB0sdxiRjE

Örömmel csaptam le ezért Dan Lungu első magyar nyelven megjelenő regényére, annál is inkább, mivel a Jelenkor Príma könyveket válogat be az Útravaló címet viselő sorozatába, no meg módfelett érdekel az „átkos” megjelenése a kortárs szépirodalomban.

A regény főhőse egy nyugdíjas melósnő, aki ráérős óráiban – amiből van neki bőven – gyakran rágódik a múlt dolgai felett. Ezekből a belső monológokból kibontakozik előttünk egy életút, meg Románia szocialista évtizedeiről egy tabló. A tabló színes és nyomasztó, a felidézett élet küzdelmes, de többé-kevésbé biztonságos vágányokon zötykölődik. Aztán a Kárpátok Géniuszát kibélelik ólommal, borul minden, a megváltozott viszonyokhoz pedig nagyon sokan, köztük a főhős is, képtelenek alkalmazkodni.

Lungu nem akarja sokkolni az olvasót borzalmas sorsokkal, szekus rémhistóriákkal, ehelyett a diktatúrának az élhető oldalára fókuszál: sok-sok apró morzsát szedegetett össze, s ezeket tálalva mutatja be, hogy egy átlagos – privilégiumokkal nem rendelkező, de nem is üldözött – ember hogyan élte meg a kort, és – legalábbis számomra – ez a legérdekesebb. Mert tudtak élni az emberek ott is, és bármilyen hihetetlen, sokan egészen jól érezték magukat. Az ember már csak ilyen: igyekszik jól érezni magát, ha pedig később ki kell kecmeregnie az undorító, büdös, de a lehetőségekhez képest kényelmesen berendezett pocsolyából, akkor nyafog.

És itt jön a nagy meglepetés: nem csak nálunk ríják vissza a 70-es, 80-as éveket, hanem Romániában is. Ezen először igencsak csodálkoztam, hiszen Ceaucescu tényleg nem szarral gurított, regnálását még a Moldova kaliberű szerecsenmosdatók sem tudnák jó színben feltüntetni. A történelemkönyvekből megtanultuk frankón a két rendszer különbségeit: például, hogy milyen ínség volt a következménye annak, hogy Csau fejébe vette, hogy vissza kell fizetni a teljes államadósságot, miközben mi pont ebből zabáltuk a pörköltet. Meg azt is, hogy míg az oláhok fülüket, farkukat behúzva lapítottak, addig mi elégedetten büfögtünk és elnéztünk másfelé, ha meghallottuk azt a szót, hogy politika.

Az életszínvonal és a gyeplő szorosságának különbségei ellenére tehát a románok is nosztalgiáznak, és Lungu tanúsága szerint még a diktátort és nejét is képesek (voltak) elnéző iróniával szemlélni. Ez elsőre hihetetlen, de a könyvet olvasva világos lesz minden: akár easy, akár hardcore fokozaton futkosunk a komenista diktatúra nevű RPG-ben, a működési és túlélései sémák ugyanazok. Náluk is sokan – köztük a vidéki agrárnyomorból elmenekülő és városi munkássá avanzsáló főhős – valóban jobb életminőséghez jutottak, és az ínség ellenére gyakorlatilag mindenhez hozzá lehetett jutni a szívós sorban állás, a baksis, a fusizás és a közösből való pofátlan lopás jelszavai alatt. A nép ellenségeinek megdolgozását pedig számosan csak felszínesen érzékelték, vagy leszarták, de ha nem is szarták le, akkor sem tudtak ellene tenni semmit.

A szegény, nosztalgiázó főhősnek azonban megrökönyödve kell szembesülnie azzal, hogy nyugatra vándorolt leánya milyen gyűlölettel tekint az általa idealizált időkre, és hogy milyen volt annak, akinek megszorongatta a tökét a rendszer, meg azzal is, hogy az egykori munkatárs-barátok sem úgy látják a régi dolgokat, mint ő. De hát miért? – kérdi kétségbeesetten. Hiszen akkor volt rendes fizetésünk és annyit mókáztunk a gyárban, és különben is, mi akkor voltunk fiatalok! A konfliktus feloldhatatlan, happy end nincs.

Dan Lungu könyve nem egy világraszóló, zajos pukkanás, de príma olvasmány. Nagyon tanulságos, hiszen könnyebben megérthetjük általa az előző rendszer működési mechanizmusát, meg azt is, hogy miért van az, hogy ha a helyi önkormányzati MSZP-s képviselő lemegy a nyuggerklubba, és kioszt fejenként egy kiló lisztet, meg egy liter étolajat, akkor az öregasszonyok azonnal átváltoznak berszerkerekké, akiket a mozgalmi élet bármelyik frontján be lehet vetni, legyen az öt órás tapsvihar prezentálása, vagy Orbán Viktor megskalpolása.

A könyvet sallangtalan – egy munkásasszony gondolkodásmódját tökéletesen imitáló – nyelvezete és rövidsége miatt könnyen, gyorsan elolvashatjuk, útravalónak tényleg pont jó. Minden irodalombarátnak ajánlom, akit érdekel egy kicsit is a történelem és a politika, meg nem érti, hogy miért nyavalyog a szomszéd öregasszony.

Otto Katz tábori lelkész 7 pontot adott a tételre.