Otto Katz tábori lelkész | 2008.05.22 13:46 | hasznosság: hasznos (75%)

Annyi jó zene van, hogy az ember csak ide-oda kapkod, azt sem tudja már, hogy mit hallgasson, s közben gyakran óhatatlanul feledésbe merülnek a régi, nagy kedvencek. Nemrég, a szokásos blog-böngészés közben olvastam egy posztot, amiben a klaviatúranyűvő kolléga megemlékezett a Final Options-ről. Erre gyorsan feltúrtam az archívumot, meghallgattam a lemezt, és úgy döntöttem, hogy a mindennapos rohanás közepette megállok egy gyors főhajtásra a sajnálatos módon beporosodott ikon előtt.

A Die Krupps második lemeze tizenöt évvel ezelőtt jelent meg – szinte már történelem. Akkori zenei ízlésvilágomba, amiben metal, HC, meg hazai alter keveredett, maximálisan beletalált, s a cimborák körében is igen népszerű volt. Rövid idő alatt olyan nimbuszra tett szert a körünkben, hogy a Die Krupps-kazetta a távoli múlt boroskólaködbe vesző tanya-tivornyáinak nélkülözhetetlen kelléke, a To the Hilt című szám pedig ezeknek a mókás és rendszerint szőlősorok közötti hömbörgéssel záródó zenés esteknek a fénypontja lett.

A Final Options nyugtalanító, lüktető ritmusképletekben gazgag, különleges hanghatásokkal tűzdelt szigorú rock zenét tartalmaz, amely húzóssága ellenére viszonylag széles körben befogadható volt. Bővelkedik ugyanis a dallamos témákban, és amikor indusztriális vonásokat emlegetnek vele kapcsolatban, nem arra az esetre kell gondolnunk, amikor egy részeg páviáncsorda beszabadul a lakatosműhelybe (Einstürzende Neubauten), hanem szalonképes, fogyaszthatóvá szelidített gépi effektekre.

Az album két csúcspontja a harapós hangulatú To the Hilt és a fájdalmas, megindító Fatherland – tökéletes számok, ugyanúgy tetszenek, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Kilenc pontra tartom a lemezt, de a régi szép idők emlékére kap egy bónuszt.

Otto Katz tábori lelkész 10 pontot adott a tételre.