Artist86 | 2008.05.14 09:56 | hasznosság: hasznos (81.8%)

Az utóbbi évek egyik legkiválóbb, mégis méltatlanul kevés figyelmet kapott magyar filmjéről ejtenék néhány szót. Nemes Gyula Egyetleneim című munkája eljutott a Velencei Filmfesztivál Kritikusok Hetére, hazánkból egyedüliként az utóbbi huszonkét évben. Persze ez még önmagában nem mérvadó. Azonban, ha már a fesztiváloknál tartunk, maradjunk is meg itt, filmünk története ugyanis egy fesztiválon veszi kezdetét.

Méghozzá a Szigeten. Itt ismeri meg főhősünk („a fiú”, Kovács Krisztián) a „nagy Őt”, egy kis szőke, bevállalós, nagyszájú csitri személyében (Tóth Orsi). Lényegében ez minden, amit fixnek vehetünk, mert innentől a képsorok és idősíkok úgy csaponganak szerteszét, mint galambok a Szent Márk téren. Csajozós hadműveletek, mélyenszántó sörözések, melyeken a csajozós hadműveletek stratégiái kerülnek megvitatásra, és ezzel az éretlen, fanyar kis libával való „se veled, se nélküled” szerelem emlékszilánkjai hullanak elénk, mindenfajta sorrend, rendszer nélkül, ahol mindösszesen a táj és a ruházatok változásai jelzik néha az évszakok különbségét.

És persze itt törik bele sokak bicskája a filmbe. Mert hát micsoda dolog, hogy ezt csak úgy összedobálta itt ez az idióta rendező? Miért nem ad támpontot, mit hová kell tennünk, mi mi után következik? Én azt mondom, a türelem végül rózsát terem, a felocsúdás után nagyjából össze lehet szedni a szüzsét. De ha nem, akkor sincs semmi baj. Mert végülis mi az, amit Nemes modellez? Az emlékezet. Pontosan így pereg belső filmszalagunk is, ilyen töredékesen, ilyen összevissza, csupán egyes részleteket felelevenítő módon. Nem szeretnék túl nagyszabású hasonlatokba bonyolódni, de Proust is ehhez hasonló módszert alkalmazott a múlt század egyik legnagyobb regényének megírása során.

Az alkotók másik felháborító módszere a fényképezésben rejlik. Dobóczi Balázs operatőr vezényletével ugyanis a jelenetek nagy részét kézikamerával rögzítették, ráadásul videoklipes fogások sokaságát alkalmazták bennük. Rántások, gyorsítások, stroboszkóp és bemozdulós effektek. A kritizálók csak egyvalamit felejtenek el: attól, hogy bizonyos eszközöket a videoklipekben használnak előszeretettel, azok még a filmnyelv teljes jogú részét alkotják, és semmi sem indokolja azt, hogy ne használhassák azokat más célzattal, mint zenét illusztrálni.

Ilyen szempontból a téma az, amely meghatározó kell legyen az eszközválasztás tekintetében. Márpedig a téma egyáltalán nem utasítja el ezt a formát. Kiváló eszközök ezek bemutatni egy kapkodó, szórakozottan béna srác életének néhány momentumát, akinek még a nevét sem tudjuk, aki csak csapódik lánytól-lányig, s folytonos éjszakában és lüktetésben, a levegőben lógva él.

A filmet valamelyest a Moszkva térhez tudom hasonlítani. Igazi réteg- és nemzedéki moziként az ezredforduló tájékán élő pesti fiatalok, egyetemisták, bölcsésztanoncok életérzését ragadja meg, a buli generációjáét, akik a világ ürességét egy másféle ürességgel próbálták pótolni, s néhol talán még kifejezőbben és mélyebb hangulati töltéssel teszi ezt, mint Török filmje a rendszerváltás gyökértelen gyermekeiét.

Az ábrázolt életforma, a csajozás, a „mindig kell, de mindig egy másik” magatartás félelmetesen életszerű és sokan nagyon magukra ismerhetnek benne. A lánnyal folytatott különös, csapongó kapcsolat ábrázolása is hiteles, a végén fájdalmas nosztalgiát ébreszt, amikor a srác kétségbeesetten ráébred, hogy épp élete szerelmét szalasztotta el. Élete első szerelmét persze, aki után jön majd egy másik, de az emlék megmarad, kicsit keserédesen, egy mosollyal kísért, mélyről érkező belső sajgással, de mindenképp feledhetetlenül.

Feledhetetlenül, akárcsak maga a film, az Egyetleneim. Időszakonként érdemes megnézni, mert segít ráébredni, hogy mire érdemes vigyázni, ami igazán értékes, és a látszat ellenére sajnos nem tart örökké.



Artist86 8 pontot adott a tételre.