Gölődiny & Rukkola | 2008.05.08 09:55 | hasznosság: hasznos (81.3%)

Ritkán jutunk el étterembe, és még ritkábban távozunk elégedetten. Idén már megégettük magunkat a Torkos Csütörtökön, s bár tudjuk, hogy nem e jeles esemény alapján érdemes bírálatot mondani kis hazánk étteremkultúrájáról, mégis jó időre minden kedvünk elment a házon kívüli kalóriafelvételtől. Meg is fogadtuk, hogy ezentúl csak olyan étterembe megyünk, amelyről megbízható tesztelők elismerően nyilatkoztak.

A szekszárdi Bella Napoliban valamikor az ősidőkben nagyon jót ettünk, s azóta is minden ismerős elismerését kivívta, így a minap megkockáztattunk itt egy vacsorát.

A pizzériának – bár megérdemelné – nincs honlapja, ezt értelmezhetjük úgy is, mint fogyatékosságot, meg úgy is, mint a jó bor és a cégér esetét. Megtalálni sem könnyű, mert bent lapul a Stuttgart udvar sarkában, mindenesetre, aki akarja, megtalálja, és meg is találják, mert időtlen idők óta működik. Bár ez nem a pizzéria, hanem a komplexum gazdájának a sara, de megemlítjük, hogy a megközelítés igen bajos volt, mivel a virtuális Architekturha díjat csont nélkül bezsebelő épület szűkös udvara parkolóként is funkcionál. Az étterem bejárata alőtt át kellett mászni 43 darab motoron, s még be sem szólhattunk, mert nem akartuk, hogy a csopperesek közreműködésével belőlünk készüljön a pizzafeltét.

Na mindegy, nyomás befelé. A földszinten jópofa bár fogadja a betérőt, mi vacsorázni is szeretnénk ezért leereszkedünk az egykori borospincéből kialakított étterembe. Itt szép pincefal, kovácsoltvas lámpák, felejthető, de tiszta terítők várják a vendéget. Nyilván a pince erősen behatárolja a lehetőségeket, de valami kis tudatos design-tervezés azért belefért volna. No de nem kekeckedünk, mert épp a minap olvastunk a Nemzetbe’ Christian Meyertől, a Michelin-kalauz egykori inspektorától, hogy mindenek fölött a konyha teljesítménye számít, a külsőség másodlagos. Summa summárum a hangulat hajszálnyit rideg, montekrisztós, de azért bőven kellemes.

Az étlap olaszul, magyarul és németül is olvasható (ángliusul miért nem?) és felettébb biztató. Néhány leves és előétel, oldalnyi tészta, külön kiemelendő a helyben készített házi tészta, egy oldalra való halétel, számos húsétel, öt-hatféle sütemény. A szokvány egyenkajákat, például a sajttal és sonkával töltött rántott húst, meg a sült krumplit, nagy örömünkre nem találjuk. Az ételek mindegyike – már amennyire az olasz konyháról való szerény tudásunk alapján meg tudjuk ítélni – autentikus olasz eledel. A tulajdonos egyébként olasz, neve szintén megjelenik az étlapon.

A borlap egy borkereskedő ház szortimentje, minőségi italokkal az ország minden tájáról. Van kismillió féle tömény ital, meg számos sör, még olasz is, aminek Gölődiny örvendezik. Bár nem Itália a sörgyártás fellegvára, de hát ki ne örülne, amikor ilyen, eddig csak atyafiak általi importból ismert kuriózumokra bukkan. Csapolt sör viszont nincs, és jó talján szokáshoz híven a nullaötös kiszerelést látványosan negligálják – Gölődiny morog. (Egyszer egy talján kifejtette, hogy a nullaharminchármas butykos azért frankó, mert így nem melegszik meg a sör. Udvariasan kiröhögtük és közöltük vele, hogy ennek a rettenetes problémának mi egy sokkal rafináltabb ellenszerét tudjuk: megfogjuk a sört és viharos gyorsasággal megisszuk.)

Előitalnak egy igen finomnak találtatott grappát kérünk, aztán egy Leffe meg egy hatésfeles Moretti rendel. Előételként tenger gyümölcse salátát fogyasztunk, olivás-petrezselymes szósszal és citrommal. A saláta hőfoka langyos, épp megfelelő. Mellé egész vékony, ropogósra sült, olivával megkent, sós és rozmaringos lepényt szervíroztak. Ó, szép az élet: hibátlan az összeállítás, már csak ezért is megérte eljönni.

Folytatásként pizzát választottunk: a Montanara és Speciale fantázianevűeket próbáltuk ki. A tészta leheletvékony, a feltét remek, itt már egyértelmű, hogy kitűnő pizza-manufaktúrába csöppentünk, amelyben szigorú vezénylés mellett szakavatott kezek munkálnak meg komoly alapanyagokat. Pármai és prágai sonka, articsóka, csípős kolbász, parmezán és mozarella rendeződik tányérjainkon pompás ízeket megidéző mágikus rajzolatokba. Az előétellel szinte már jóllaktunk, így a pizzaköltemények elfogyasztása problémásnak bizonyult. Elbágyadva dőlünk hátra, és felemlegetjük a turista szalámis, trappistás szégyenpizza feltalálóját, remélve, hogy éppen befűtenek alatta a patások egy pizzasütő kemencét.

6250-et kóstál a vacsora, szerintünk okés. Másnak talán nem újdonság, de mi lelkesen üdvözlünk egy találmányt: míves fejléccel ellátott, nyomtatott számlát kapunk. Semmi számmisztika, strigulák, rúnák, ehelyett átlátható, egyértelmű, minden tétel és ár látszik – pazar.

A végére maradjon egy kis genyázás: megérkezésünkkor a szomszéd asztalnál egy korábbi társaság pusztításának nyomai díszelegtek, amit jó ideig nem szedtek le. Ez annál inkább feltűnő volt, mivel látogatásunk kora esti órájában a forgalom majdnem a nullához közelített. Apróbb hiba, spongyát rá! Kilenc pontot adunk az étteremnek, ami abban az értelemben nem reális, hogy nyilvánvalóan vannak ennél sokkal jobb helyek is. Viszont abból a szempontból helytálló, hogy a hely valóban magasan fölébe magasodik versenytársainak, azaz a periferiális, kisvárosi pizzériák mezőnyének.

Udvarias kiszolgálás, kitűnő ízek, rendes hely, jövünk máskor is.

Gölődiny & Rukkola 9 pontot adott a tételre.