Adam El-Hael | 2008.05.03 13:12 | hasznosság: átlagos (42.9%)

Az immár 18 éves Evangélium Színház, mely hagyományaiban olyan előadásokat őriz, mint a Szent Bertalan nappala, vagy a Hová lett a rózsa lelke?, idei tavaszi első bemutatójára Lessing Bölcs Náthán-ját választotta. A választás könnyűnek és egyben szimbolikusnak is tetszhet – megalakulásakor ez volt az első színpadra vitt darabjuk, akkor még Udvaros Béla rendezésében, s most, a teátrum új direktora, O. Szabó István rendezésében tekinthettük meg a 2008. május 2-i bemutatón.
Mint minden színház életében, az Evangélium mindennapjaiban is jelentős nyomot hagyott az igazgatóváltás. Udvaros Béla távozása nem csupán minőségi, de személyi változások sorát is hozta maga után – talán ezeknek együttesen köszönhető, hogy ilyen csekély érdeklődésre számot tartó premiert még nem látott a Duna Palota színházterme. Erős jóindulattal nevezhető félházasnak az előadás, a negyedházat alig meghaladó közönség soraiban viszont találkozhattunk az evangéliumi hagyományokat éveken, évtizeden át ápoló színészek soraival. Borbáth Ottilia, Buzogány Márta, Gyurin Zsolt ezúttal a párnázott széksorokból nézhette csak az előadást, ami látva a művet, tagadhatatlan hibának tűnt. E tehetséges és sokat bizonyított művészek legkisebb szerepeikben is többet tudtak nyújtani a közönségnek, mint színpadra rakott társaik.
Nem állhatom meg, hogy néhány szót ne ejtsek a látványos díszletről s jelmezekről, melyek a színlap tanúsága szerint Kabar Vivien munkái. E tehetséges művész látványos és oda nem illő díszleteket alkotott, a részletezett és alkotói értékekben nem szűkölködő kivitelezéssel próbálva egyensúlyozni a mennyiségi hiányosságokat. Három pazarul festett paraván – mindössze ennyi, amit a tervezőnő megálmodott, rajtuk öncélú arcábrázolásokkal, melyekből minden kétséget kizáróan meggyőződhettünk a Kabar művészi, alkotói kvalitásairól. Ismerve Kabar munkásságát, a sokszor látott és ismert karakterek tértek vissza itt is, ugyanazok az arcok, ugyanazok a tekintetetek – ugyanazok a festmények! - , de a darab szempontjából teljesen lényegtelenek maradtak, leszámítva azt a feszengető érzést, amivel a néző próbált összefüggést találni a mázolmányok és a darab között.
A jelmezek valóban csodálatosak voltak. Akadt ugyan néhány megmosolyogtató darab, a haute couture formabontóságának határait mozgató jelmez, mely viselőjét inkább tette első látásra nevetségessé, semmint fejezte volna ki a szeplő hovatartozását, hordozott volna információkat, de összességében elégedettek lehetünk.
Blaskó Péter Náthánja azonban nem hagy kívánnivalót maga után. Pontosan felépített, eltalált játék, a premierhangulat kezdeti bizonytalanságait hamar túlszárnyaló alakítás, végig kívül álló, végig mindenben jelen lévő, nem lázadó, nem magasan égő, de parázsos, okos játék. Elhiszem neki, hogy ő a kereskedő zsidó, elhiszem neki tragédiáit és örömeit is. Blaskótól ezt vártuk, s meg is kaptuk – magas színvonal, elegáns játék, őszinte gondolatok.
Szaladin szerepében Áron László játszott, vagy inkább látszott, élve a színházi közhely-poénnal, hiszen játéka beszűkült volt és egysíkú. Jelentéktelenné tette a nagyhatalmú szultán karakterét, megformázásában tehetetlen bábnak tűnt az uralkodó, amihez jelentősen közrejátszott a tétova gesztusrendszer, s a tétova hanghordozás.
Szoboszlai Éva Dajája is bőven hagy kérdéseket maga után. A csillogó tehetségű és sokszor elkápráztató Szoboszlai ebben a szerepben nem találta meg saját magát sem, nemhogy a karaktert. Néhány nagyon őszinte, nagyon hihető pillanatára felkapta a fejét a néző, de többségében csak a szerep körül játszott, s nem benne. Jól ismert eszköztárát leporolva megoldotta a feladatot, „hát, láttuk ezt is!”, mondhatnánk, mégsem mondjuk. Többet szeretnénk látni tőle!
A darab gerincét képező másik szereplő, az ifjú keresztes lovag szerepében O. Szabó Somát láthattuk, ami legalább akkora tévedés volt, mint amikor Csongor szerepét osztották rá Vörösmarty művében. Bár akkori teljesítményéhez képest O. Szabó Soma valóban felülmúlta önmagát, alakítása mégis inkább volt kínos, mint élvezetes. Cseppet sem találta meg a szerep mélységeit, motivációit, nem értette, s általa mi sem érthettük volna meg a lovag jellemét, ha nem ismerjük a darabot. Alakítása már-már hisztérikus volt, oktalan üvöltözései riasztóak és feleslegesek voltak. A kevesebb több – talán még nem tudja ezt az igazságot az ifjú művész, de ha ez így van, akkor talán nálánál érettebb vagy tehetségesebb színészekre kellene bízni ezeket a feladatokat – bár erre bizonyára nagy befolyása van annak is, hogy a színház új igazgatójának, rendezőjének fiáról beszélünk. Mosolygós és saját fontosságának biztos tudatában végrehajtott kiszólások, megfűszerezve kiabálással, kiabálással, s még több kiabálással – ennyi. Elgondolkodtató, hogy a darab szerint Náthán leánya vajon valóban feleségül akarna –e menni egy ilyen hisztérikához. Épeszű ember azt hiszem, nem tenne ilyent.
S ha már Náthnán lánya, Recha, akkor Karádi Borbála, e.h. a színlap szerint, azaz egyetemi hallgató. Nos, nem véletlen, hogy egyetemi hallgatók a Főiskola – mert nekem már csak az marad, nagy F-fel – fénykorában nemigen játszhattak iskolán kívül. Karádi Borbálának is bőven a helyzetgyakorlatokon lenne a helye, nem színpadon. Az általa megformált Recha kissé fogyatékosnak tűnt, folyamatosan arcán ülő bárgyú mosolyával, amit néha váltott fel egy-egy durcás arckifejezés, ami akár tankönyvi illusztráció is lehetne, ha nem félnénk attól a gondolattól, hogy a színészpalánta valóban tankönyvből kopírozta le a mimikát. Mégis felmentem Karádi Borbálát a felelősség súlya alól – épp azért, mert még csak hallgató az egyetemen. A hibás az, aki rá osztotta ezt a szerepet, s aki rendezőként nem volt képes segíteni, javítani a játékot, aki hagyta, hogy pályája elején egy fiatal ezt az alakítást tekinthesse bemutatkozásának akár a nagyérdemű előtt.
Varga Szilvia Szittah-ja kellemes csalódás. A művésznő kivételes orgánuma elvitte a szerep felét, a másik felét meg épp kitette az a fél színészi játék, amit ő maga tett bele, így lett egész a két fél. Mucsi dervise, Bánffy pátriárkája és Kiss Gábor szerzetes barátja szintén ez a kategória – leszámítva talán, hogy Bánffy azért a tőle megszokott magas színvonalat nyújtotta abban a néhány sorban, amit ezúttal rá osztottak.
Ennyit a színészekről, s akik még játszottak. A többi már csak rendezés, aminek legszembeötlőbb hiányossága a színpadi mozgás. A színészek, mint valami élőkép figurái, elfelejtettek mozogni a színpadon - leszámítva a hisztérikus O. Szabó Somát, aki olykor még földhöz is vágta magát, jó látványosan. Álló képek, saját tengelyük körül mozgó színészek, kihasználatlan terek jellemzik a színpadi dinamikát, ami különösen terhes a néző számára, ha azt is figyelembe vesszük, mennyire rosszul lett „meghúzva” a darab. Jelentéktelen részek maradtak benne, hosszadalmassá és unalmassá téve az első felvonást, s mindezt úgy, hogy a második felvonásnál már vastagabban vágott az olló, s nem lettek kifejtve az elején bennhagyott részek. Hosszú jeleneteken át fejtegetett problémák vitorlájából fogja ki a szelet egyetlen félmondattal, vagy még csak azt sem, anélkül oldódik meg egy-egy helyzet, hogy bárhol képes lenne kialakulni valódi konfliktus. Ebben a formában viszont csupa belső vívódás és szerencsétlen körülmények által befolyásolt események lassú folyása a darab, ahol mindenki csak eszköz – s tarthatunk tőle, egy nem kellően rátermett rendező eszköze.
Ha O. Szabó Istvánnak, a rendezőnek csak annyit róhatnánk fel, hogy gúzsba kötve táncolnak a színészek talán nem is lenne túl nagy baj. Ellenben kifejezetten ízléstelen és felháborító mozzanatokkal is tarkította O. Szabó művét, melyek közöl kirívó példa az egyébként sok helyen jól eltalált hangaláfestés. Ez utóbbi egyébként Peter Ogi munkája, s az, hogy a „Halleluja!” örvendezés épp háromszor hangzik fel a „Zsidónak vesznie kell!” mondatra, nem Peter Ogi hibája. Gyomorforgató, ahogy ez a mozzanat felülírja a darab egyik fő mondanivalóját, a népek és vallások békés egymás mellett élésének ügyét. Miért kell hallelujázni arra, hogy a zsidónak mindenképpen meg kell halnia? Bízom benne, hogy O. Szabó csak ízléstelen volt, s nem őszinte.
Rendezői tévedés, vagy csak felkészületlenség Doktor Stella jelenléte is a színpadon. Hogy ő ki, azt elég nehezen fejtettük meg. Ő a „valóság” a „játékban”. Ő tényleg az, aminek mondja magát, még a neve is a sajátja, tényleg diáklány, s tényleg csak úgy, be lett szúrva a darabba. Nem olvasom a fejére, hogy mennyire talmi és esetlen, hiszen nem színész, nem dolga a hitelesség. Viszont súlyos felelőtlenség O. Szabó részéről egy diáklányt betenni a darabba, mint kíváncsi érdeklődőt, ha a darabot nem építi köré, nem neki mutatja meg, s a végén még arra sem méltatja, hogy egyáltalán foglalkozzon vele. A leány a darab elején még elücsörgött a színpadi díszleteken, végül úgy tűnt el a kulisszák mögött, hogy soha többé elő nem került. Nem kérdezem meg, miért. Fontosabb kérdés az lenne, egyáltalán miért kellett.
Evangélium színház – Bölcs Náthán. Drámai költemény két részben. O. Szabó, a játék megkezdése előtt, intézett néhány szót a csekély létszámú közönséghez. Bemutatkozni elfelejtett ugyan, ám azt közölte, hogy ő az új direktor, s új éráról beszélt, meg a hagyományok megváltoztatásáról.
Vajon tényleg szükség van rá? Vajon tényleg erre van szüksége immár két sikertelen előadás után ennek a sokat megélt színháznak?
S közben, a közönség soraiban ott ül Borbáth, Buzogány, Gyurin. Azok a művészek, akikkel Udvaros vezetése alatt még sikeres volt a színház. A többieket most nem említem meg, de ők is léteznek. Akikért bejöttek az emberek.



Adam El-Hael 10 pontot adott a tételre.