themikka | 2008.04.05 21:30 | hasznosság: hasznos (75%)

Itt a tavasz, s amiképp a szúnyogok, úgy a deszkás suttyók is lassan-lassan előbújnak rejtekükből a napfényre - többnyire az átlagemberek bosszúságára. (Már csak a tér rongálása, az irtózatos hangerejű csattogás és dajdajozás miatt is..) Dehát azért is kirajzik a térre a sok kócos, kapucnis suhanc, néhány aszott, nimfonmániás, pepita és koponyamintás tündérbogár hölgyike társaságában (kik feladatuk szerint ámulatba esve lesik hősüket, aki hú de benyomta azt a ronda nagy kickflipet!), s vígan élik mindennapjaikat szüleik pénzén... [Bennem azért persze ott a nosztalgia: magam is csináltam ezt általánosban két-három évig.]

Ez a film ezekről a srácokról szól: szakításról, haverokról, családról, álmodozásról, egyszóval tinikről. DE nem annak Amerikai pite -vonatkozásában, hanem annak teljes valódiságában: a szülők válnak, a kis barátnő csak a szüzességét akarja elveszteni, hogy henceghessen barátnőinek, a deszkázás nem megy, jobb a pálya széléről nézni a nagyokat. Színes látszat, unalom és őrlődés. Erre döbben rá a főszereplő Alex is, mikor egy hihetetlen és váratlan tragédia miatt kénytelen átértékelni az életét: egy apró ökörködés miatt véletlenül a vonat elé lök egy idős biztonsági őrt.

A film persze ennek a történésnek ellenére sem krimiként működik. Bár az eset kinyomozása is jelen van, a történet mégis a háttérben marad, az előtérbe pedig azok a momentumok kerülnek, ami ezeknek a srácoknak a mindennapi életét jellemzik. Ezt Alex szemén keresztül figyelhetjük meg, miközben a srác azt a bizonyos tragikus estét próbálja felidézni és kiírni magából.

A rendező Gus Van Sant tudomásom szerint másodszor nyúl az amerikai középiskolák világához. Előző ilyen filmje, az Elefánt a Columbine-i mészárlás eseményeit dolgozta fel, s a hangsúly ott is inkább azon volt, hogy megfigyelhessük a diákok mindennapjait, illetve minden egyes szereplő szemszögéből azt a körülbelül fél órát. (Nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy teljesen random jelleggel haláloznak el, értelmetlenül, ahogy az életben.) Sokan nem szeretik se az Elefánt ot, se a Paranoid Park ot, mégis szerintem az, ahogy Gus Van Sant gondolkozik a középiskolásokról, közelebb áll a valósághoz, mint akármelyik szánalmas tinivígjáték. Tagadhatatlan, azért bennevan a dologban néhol az ok nélküli művészkedés érzése is, az Elefánt ban a hosszú beállítások, az "egy esemény sokféle szemszögből" virtuózkodása a Paranoid Park össze-visszás időfelbontásának jóval egyszerűbb megoldása, de még ezekkel együtt is igaz, hogy e filmek mégis mondanak valamit, felhívják a figyelmet valamire. Lehet, hogy az egésznek nem lesz semmi következménye, minden marad a régiben, de az emlékeket és a tanulságokat nem lehet kitörölni.

Nem mondom, hogy bárkinek ajánlom. Akiket érint, a tizenévesek, azok úgysem fogják megnézni. Egyrészt, mert gondolkodni luxus, másrészt, mert tényleg nem is adják plázákban sem. Pedig a dolog nekik lenne igazán közeli: végre egy tinifilm valódi tiniszereplőkkel (myspace-en toborozták a srácokat), valódi környezetben, (a gyilkosságot talán kivéve) valódi problémákkal - mint a filmből kiderült az USÁban szinte pontosan úgy, mint itt Magyarországon.

themikka 7 pontot adott a tételre.