Otto Katz tábori lelkész | 2008.10.31 18:54 | hasznosság: hasznos (100%)

A lajstromom szerint a mitikus tudathajlító nedűknek két fajtája ismeretes. Az egyik fajtát az extra hatóerő rendeli a mezei részegítő italok dimenzióján kívülre. Ilyen például a négyegyes boroskóla (4 dl bor, 1 dl kóla), ami a málnaszörphöz hasonlóan könnyen és nagy mennyiségben iható, azzal a különbséggel, hogy a négyegyestől a negyedik rund után elpárolog fogyasztójának minden humanoid vonása, vagy a rettentő ízű és erejű fekete abszint, ami sörrel való megfelelő alapozás után elsőrendű önkívületi állapotot garantál.

A másik fajtába tartozók többsége szintén (valós vagy fiktív) elementáris hatással bír, de a misztikus dicsfényt nem ez vonja köréjük, hanem irodalmi vonatkozások, olvasmányélményeim. Ezek közé tartozik a pángalaktikus gégepukkasztó, aminek a hatása megálmodója szerint olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek. Itt említhető az ãaafrang stroonk (kátrányalapú, horizontális égetett szesz), a trakhoo schoor (fekete retekből erjesztett fehérbor), aztán a szocialista embertípus találékonyságát hirdető, költői nevű „Szuka bele” koktél (összetevők: zsiguli sör, „Szadko, a gazdag vendég” nevű sampon, korpásodás elleni hajszesz, fékolaj, „BF” ragasztó, rovarirtó), vagy a zöld tündér, aminek tiltólistára helyezése és a francúz poézis hanyatlása között egyesek szerint nyilvánvaló az összefüggés. Végül itt van tesztalanyunk, a Steffl sör.

„Hét üveg Steffl sört és két liter könnyű fehér bort hoztam haza, s mintegy szórakozottan kinyitottam két üveg sört, telitöltöttem két poharat, az egyiket a feleségem elé tettem az asztalra. Á. megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, az olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél. Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akinek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem. Ami engem illet: az első pohártól rúgok be és változok más emberré.”

Ha Steffl sört látok, egyből ez a passzus, Hajnóczy Péter sorai ugranak be, amelyeket A halál kilovagolt Perzsiából című, életrajzi szálakkal gazdagon átszőtt kisregényében olvashatunk. A mű igen autentikusan jeleníti meg a hetvenes évek légkörét, és az azzal igencsak adekvát önleépítő habitust – ha valaki szeret olvasni (arról, hogy hogyan éltek az átkosban), és részegedett már le életében, akkor kötelező.

Míg Hajnóczy az eredeti Steffl ártó szellemeivel viaskodott, addig mi többnyire a hivatalos utánzattal kell hogy beérjük. A tesztelőmester szervezete 1981-ben nem bírta tovább a folyamatos norma-túlteljesítést, a soproni főzde pedig csak 86-óta licenszeli az italt.

A Steffl aranyszínű, a kritikusok egy része szerint kimondottan gyenge, de közepesnél jobbnak semmiképpen nem nevezhető habkoronájú sör. Kóstoláskor az első élményem az erős szénsavasság, ami kellemesen frissítő hatású, ugyanakkor egy igen halovány, fura, enyhén édeskés buké. Ez azonban gyorsan elenyészik, aztán már semmi különleges: az utóíz száraz és keserű, de nem emlékezetesen. Jön az összkép, ami mindent agyonnyom: a Steffl csak egy sör, amiben bármilyen nüansz nyakon csípéséhez emberfeletti erőfeszítés szükségeltetik. Testetlen, jellegtelen ital, cifrázva: vizes, híg és unalmas. Megjegyzem, hogy szerintem a nálunk forgalmazott, még ennél jóval drágább labanc sörök is szinte kivétel nélkül ugyanezen hiba alatt görnyedeznek.

A Steffl sör fényévekre van a legjobbaktól, de a hitványakkal sem említhető egy sorban. Az árát, ami igen baráti, csont nélkül mögéri. Mögéri, de ennél gyengébbet azért ne kelljen innom. Hatos kalkulust adok rá, amit megköszönhet Hajnóczynak, hiszen csak az ő tolla révén nemesül jó közepesből az asztalomon mindig szívesen látott itallá.

Otto Katz tábori lelkész 6 pontot adott a tételre.