Otto Katz tábori lelkész | 2008.05.09 10:49 | hasznosság: hasznos (75%)

A vén zajcsináló mutáns, a kannibáll hulla megellett, és az utód (The Wretched Spawn, hogy stílusos legyek) szépen felcseperedett.

Nem véletlenül estem át a Vile Conception-ön; a Hour Of Penance munkásságát már régóta figyelemmel kísérem, s a remek korábbi teljesítmény okán nagy reményeket fűztem ehhez az albumhoz is. A római együttes pályafutása minden olyan előítéletet meghazudtolva ível felfelé, amely szerint a mediterráneum csak a bukolikus és szerelmetes melódiák számára nyújt táptalajt.

A zenekart letagadhatatlanul és bevallottan a gyors, technikás és higítatlan death metal egyik élcsapata, a Cannibal Corpse inspirálta leginkább. A zenéjét Hate Eternal-jegyekkel is fűszerező Hour of Penance-t azonban ötletesebbnek, kifinomultabbnak, megjegyezhetőbbnek, hangulatosabbnak, egyszóval jobbnak találtam a neves felmenőnél. Ráadásul annyira jónak találtam, hogy az utóbbi időben ezt a lemezt vártam a leginkább. A kérdés a meghallgatás után az volt, hogy azt kaptam-e, amit vártam?

Nem.

A Hour of Penance a Vile Conception-ön olyan hangszeres-vokális büntetéssel rukkol elő, amelyről azt gondolom, hogy egyszerűen fokozhatatlan. Nem lehet olyan zenét csinálni, ami ennél egyszerre gyorsabb, bonyolultabb és szigorúbb. Iszonyatosan precíz, hasító, kristálytiszta, sőt, hajszálnyit steril, amit érdemes nagy cuccról, egy jó fejhallgatóval is meghallgatni, hogy hallhassuk a megtébolyodott atomóra zakatolásának legapróbb hangjait is. Az album rövid, de nem kell belőle több. Gyors elektrosokk: őrületes dobtémák, iszonyatos gitározás, elképesztő zenészi teljesítmények, különösen a dobos játéka lenyűgöző. Kész, a maga műfajában talán űberelhetetlen.

A high-tech zenei destruktivitás fanatikusai le fognak borulni a lemez előtt, s tulajdonképpen nekem is nagyon tetszik, de számomra van egy kis kellemetlen bukéja. A bajom az, hogy Cannibal Corpse-stich nem halványodott, sőt, néha olyan, mintha CC-t hallgatnék, és különösen bosszant, hogy a legszemérmetlenebb áthallások pont a lemez legelejére kerültek. Ráadásul az énekes egy az egyben úgy próbál énekelni, mint George Fisher, és sajnos sikerül is neki. Nem mintha bármi bajom lenne Corpsgrinder vokáljaival, na de minek belőle kettő? A lemez tulajdonképpen olyan, mintha a CC egy speciálisan továbbfejlesztett változata lenne: annak erényeit – komplexitás, gyorsaság, keménység – fokozza, viszont a legfőbb hibájával nem tud mit kezdeni: ugyanúgy nélkülözi az emlékezetes momentumokat.

Nekem nagyon hiányoznak ebből a lemezből a Pageantry for Martyrs-en hallható, visszafogottabb tempójú, komor hangulatot árasztó, a hallgató memóriájában könnyebben megkapaszkodó részek. A pusztítás ugyanis ezek hiányában számomra minden csavarossága ellenére monotonná válik. Egyedül a nyolcadik számban kapom meg azt, amit vártam, ami nem sok.

Úgy látom, hogy a Hour of Penance az egyéni hangvételt feláldozta egy bevált metódus meglovaglásáért és tovább ragozásáért. Ennek a műjanak viszont elért a határára, ebből nem lehet többet kifacsarni. Szerintem vissza kellene kanyarodni az előző lemez által képviselt irány, a nagy példaképek munkásságának bázisán nyugvó, ugyanakkor jellegzetes, a zenekart a konkurenciától markánsan megkülönböztető stílus felé.

A lemez megjelenése előtt egy óriás kilences kiosztására készültem, egy erős nyolcas lett belőle.

Otto Katz tábori lelkész 8 pontot adott a tételre.