Angyalszem | 2009.03.01 11:06 | hasznosság: átlagos (50%)

Engem soha nem érdekelt, hogy ki, mikor zabálja magát hülyére vagy issza magát a sárga földig egy ilyen rendezvényen. Egészem mostanáig, amikor is az ország és annak jó népe nyakig van abban a bizonyos barnában. Sőt, menjünk egy kicsit, de csak egy egészen kicsit tovább, könyörgöm a világ másik felén, de még a közeli szomszédságunkban is, vannak emberek, akik éheznek és csak nagy ritkán jutnak ehető élelemhez, mi meg itt torkos zabálást tartunk. Ha már a vendéglátó „kisiparos” jótékonykodni akar, akkor osztogasson inkább kaját a szegények vagy a hajléktalanok között. Biztos vagyok benne, hogy aki megteheti, hogy ellátogat a torkos csütörtök rendezvényeire, az egy évben 1-2 úgy is jár étterembe, de a szegény szerencsétlen nincstelennek meg marad az útszéli kuka. Ne csak karácsonykor jótékonykodjuk az ég szerelmére, néha gondoljunk más szenvedéseire is a mindennapokban.És ha jól belegondolunk, akkor a legtöbb helyen igencsak kifogásolható az ételek minősége, a hangulat, a kiszolgálás és sok minden más.

Angyalszem 2 pontot adott a tételre.

Otto Katz tábori lelkész | 2008.02.26 08:44 | hasznosság: átlagos (60%)

Van az országnak egy sor sokkal súlyosabb nyavalyája ennél, így valószínűleg csak a téma iránt komolyabban érdeklődőknek tűnt fel, hogy milyen nagy számban jelentek meg az utóbbi időben írások a magyar gasztronómia és vendéglátás szánnivaló állapotáról.

Kurta körkép: a templom egerével versenyt futó célközönség; a legvidámabb barakk szívósan továbbélő táplálkozási szokásai; lagymatag turizmus; a nemzetközi pezsgés közepette bávatagan toporgó éttermek és séfek; a vendéglátósok tökét számtalan eszközzel szorongató állam. Ezeknek a tényezőknek a bonyolult kölcsönhatásáról a főzőcskézésben és a klaviatúrapüfölésben egyaránt járatos vájtfülűek jó kis elemzéseket gyártanak, amelyek konklúziója rendszerint az, hogy Magyarországon az emberek nem járnak étterembe. Elemezni ugyan nem tudok, de az empíria velem is ezt mondatja, ugyanis a nemjárásból én is vastagon kiveszem a részem. Én legalábbis nem tekintem étterembe járásnak, ha évente kétszer megyek.

Módfelett örvendeztem, hogy a Torkos Csütörtök elnevezésű kezdeményezés révén a kétszeri alkalmat idén háromra emelhetjük, és még az uborkasalátát is skrupulusok nélkül bevállalhatom. Kicsiny társaságunk a Szeged Étteremben (www.szegedetterem.hu) próbálta gasztronómiai műveltségét gyarapítani – nem kimagasló, de tűrhető, megbízható konyhájú vendéglátóhely, ahol korábban háromszor-négyszer ettem, és ugyan nem extázisban, de mindig elégedetten távoztam.

Na, nyomás befelé. A hangulat fos. A nagy érdeklődésre való tekintettel itt is hetekkel korábban le kellett foglaltatni az asztalt, szörnyű nagy a tumultus, csapzottan, idegesen rohangálnak föl-alá a pincérek. Kapkodva, türelmetlenül veszik fel a rendelést, látványosan utálnak mindenkit, ami egyrészt teljesen érthető, másrészt nem lesz tőle jó kedvem. Főleg, hogy néhány nappal előtte olvastam a Hodorkovszkij-könyvben egy dúsgazdag fráncus étteremtulajdonosról, aki időről-időre beállt pincérként dolgozni az éttermeibe, csak hogy értse az üzletet. Na mindegy, lássuk a medvét, mit lehet enni?

Kovács Tibor a Nyitna-e Ducasse éttermet Budapesten? című cikkében sok egyéb mellett arra panaszkodott (www.nol.hu/cikk/477140/), hogy a szakma egy jó része súlyosan önhitt, hogy nincsenek újítások, a tradíciót pedig elfelejtettük. A Szeged Étterem, rácáfolva ezekre a vádakra, alázattal, a hagyományőrzés és az innováció jegyében készült a jeles eseményre.

A vendégek és a szakácsművészet iránti alázat szép megnyilvánulásaként a hasábburgonyát már három nappal korábban megsütötték, nehogy a nagy kapkodásban és tumultusban elrontsák a rafinált köretet. A tradíciók ápolásának is szép tanúbizonyságát adták: a Móra Ferenc Múzeumtól vettek néhány, a várásatáskor előkerült dragonyoscsizmát, és ezeket szolgálták fel marhahúsként. Az újításnak is adtak egyet: a mai napig sem tudom eldönteni, hogy a csapolt Pilsner Urquellt milyen furmány segítségével tudták Kozel szintre transzformálni.

A rébuszokat félretéve, a kaja olyan igénytelenül volt összebaszva, hogy még egy jobb üzemi konyhán is kitör a lincshangulat, ha ilyen mértékben elszúrják a megszokott borsófőzeléket és fasírtot. Ott helyben a társaság minden tagja visszafogottan nyilatkozott az étel minőségéről, vélhetően azért, mert senkinek nem volt kedve azt mondani, hogy nagy bakot lőttünk, amikor kimozdultunk otthonról. Hazaérve azonban részletesen megvitattuk tapasztalatainkat: feleségem kajája szar volt, de mezei szar, az enyém viszont full extrás szar: esküszöm, alig tudtam megrágni a sületlen, öreg marhahúst. Hitvány volt a köret és a sör is, utóbbit azért rendeltem, hogy a jeles esemény tiszteletére lebutított itallapról kiválasztott vékony lőrét gyorsan elfelejtsem.

Zseniálisnak lett kikiáltva a Torkos Csütörtök nevű kezdeményezés, valójában a magyar gasztronómia és étteremkultúra kórságainak csak töredékét lenne képes orvosolni. Azt, hogy meghozza az emberek kedvét az étterembe-járáshoz, tudják meg, hogy milyen egyáltalán étterembe járni. Sokan panaszkodtak különböző visszaélésekre, amelyekhez hozzáadva saját kellemetlen élményemet, úgy tűnik, hogy a kezdeményezés erre is alkalmatlan. Jövőre is lesz Torkos Csütörtök, de én biztosan otthon maradok, és főzetek mondjuk egy coq au vin-t az asszonnyal. Féláron enni a szokásosnál ötször silányabb kaját nem biznisz.

Otto Katz tábori lelkész 4 pontot adott a tételre.