Otto Katz tábori lelkész | 2008.02.22 20:02 | hasznosság: átlagos (50%)

Aligha találhat az ember nehezebb zeneítészi feladatot egy magyar banda demójának véleményezésénél. Ezekkel – valamilyen fura etikettnek megfelelően – illik igencsak tapintatosan bánni, ha viszont szakítani szeretnénk a hagyománnyal, a nagy igyekezettől könnyen átbukfencezhetünk a ló másik oldalára, és még keményebben bíráljuk meg a zenét, mint azt valójában szeretnénk. Úgy gondolom, hogy ha el akarjuk kerülni ezeket a kritikusi tévutakat, egyetlen megközelítési módot választhatunk: a tévedés esélyét elfogadó őszinteséget.

A Vacatum nevű, együléses zajgeneráló masina három tag-et ragasztott magára: doom-folk-black. Fő hatásaiként az Agalloch, a Burzum és a Gire, további ihletőiként pedig sok-sok további zenekar van feltüntetve. Ezek döntő hányada black metalban utazik, és ha csak egyet lehetne, akkor a Vacatumra is ezt a titulust aggatnám.

A 80-as években szárba szökkenő black metal mozgalom a megjelenése után szinte rögtön irányzatokra szakadt, mára pedig olyan kaotikus lett, hogy csak üggyel-bajjal lehet áttekinteni. Ha trendet kellene megállapítanom, talán szétforgácsolódást, lassú hanyatlást, más műfajokban való feloldódást és továbbélést jósolnék. A kérdés, hogy ezen a palettán, amelyen igen gyorsan és látványosan kavarognak a színek, hol helyezkedik el a Vacatum?

Az intrót meghallva egyből kimondtam a szentenciát: az első számú példakép a Burzum, s ezt az anyag többszöri meghallgatása után sem vonom vissza. A Burzum felemlegetése azonban még tág teret ad a fantáziának, hogy milyen is lehet a Vacatum zenéje, hiszen a nagy előd munkássága korántsem egységes.

A Vacatum nagyjából a Burzum negyedik lemezénél (Filosofem), veszi fel a fonalat, ott, ahol Varg Vikernes már javában kísérletezett, de kísérletei még érdekesek és bíztatóak voltak. A Vacatum hasonló hangzású és atmoszférájú, de instrumentális zene, amelynek dallamvilágát a disszonanciát messziről elkerülő billentyűs témák dominanciája, atmoszféráját pedig a sötét, viszont okkult háttértől mentes tónus jellemzi. Megjegyzendő azért, hogy hangzása kevésbé nyers, hangulata pedig kevésbé elkeseredett és drámai, összességében tehát könnyedebb, mint a norvég predecesszor, mondhatnánk a Vacatum egy Burzum Light.

A billenytűs részek halványan emlékeztetnek a skandináv népek tradicionális dallamvilágára, illetve arra, amilyennek mi azt – főleg a metal zenekarok mesterkedése alapján – elképzeljük (kérem, jelentkezzen, aki hallott már eredeti skandináv népzenét). Ez a hasonlóság azonban igen távoli, éppen ezért nem tekintem folknak ezt a zenét. További jellemzője a Vacatumnak, hogy a gitár erősen háttérbe van szorítva a szintetizátorhoz képest, és nem csak a vékony, zizegős soundra gondolok, hanem úgy általában, mennyiségre, minőségre együttesen. A gitár hangzásával önmagában nem is foglalkozom különösebben, tekintve, hogy demóról van szó, ráadásul összességében teljesen élvezhetően szól az anyag.

A gitár látványos mellőzöttsége miatt semmiképpen nem nevezném doom metalnak a Vacatumot, gondoljunk csak a Trouble, a Cathedral, vagy a Candlemass lemezeire. Valamennyinek az alapja a nagyon kimért, döngölő riffelés, ha pedig akad is bennük billentyű, annak csak kiegészítő, hangulatfestő szerepe van. Vegyük elő mondjuk a legendás Epicus, doomicus, metallicus albumot, és hallgassuk meg az első számot. Hihetetlen jó kis billentyűs betét van benne, erősen hajaz is a vacatumos témákra, viszont egészen kurta, s bár nagyon feldobja a dalt, funkciója a húros hangszerhez képest húszadrangú.

Nem csak az ős-doom zenékkel, hanem a másik két, experimentális, a doom-műfajt jónéhány egyéb stílussal ötvöző példaképpel sem tudom párhuzamba állítani a Vacatumot. Nem vonom kétségbe, hogy az Agalloch és a Gire is inspirálták a zenészt, hiszen hangulati jegyeik jól azonosíthatóan jelen vannak a produkcióban. A dalok összképe azonban nem rokonítható ezekével. Az Agalloch abszolút gitárcentrikus zene (legalábbis a legutóbbi, a többit ugyanis nem hallottam), amiben talán csak mutatóban, intróként hallhatunk egy kis klimpírozást. A Gire-ben pedig bár nagyon markáns a billentyűs instrumentum, de egy centivel sem kerekedik fölébe a párját ritkítóan masszív gitárjátéknak.

A demo erős és halványabb oldala, pontosabban, ami tetszett és nem tetszett benne (ne felejtsük el, hogy a zenekritizálás abszolút szubjektív műfaj, aminek alapja mindig az, hogy az adott produkció elnyerte-e tetszésünket vagy sem) a fenti észrevételeimből egyenesen következik:

Tetszik a koncepció, az ügyesen megteremtett egységes hangulat. A demo egészére jellemző, hogy a zenéből üresség- és hiábavalóság-érzet árad, amit azért nem kell véresen komolyan venni, ezért soha nem is esik bele a banalitás csapdájába, amibe a Burzum azért hellyel-közzel még a fénykorban is beleszaladt. Tetszenek ennek a különleges hangulatnak a fő letéteményesei, a rafináltan megkomponált billentyűs részek, és tetszik, hogy a dob gépi mivolta ellenére elég tisztességes a ritmusszekció.

Nem tetszik, hogy sovány a pengetés, túl sok a szintigyötrés. Az elnagyoltan kidolgozott és szűkmarkúan adagolt gitártémákat a szinte megállás nélkül nyomuló, hangos és alaposan kifundált villanyos zongora mindenhol agyonüti, időnként csak sejtem, hogy van gitár-alap. Na nem mintha az elektronikus zajongással bármi bajom lenne, hiszen pl. most is az Astral Projection-től a Searching for UFOs c. track forog. Viszont metal zenében nekem a billentyűs csak második hangszerként tetszik.

A szinti-overdose visszaüt a hangulatra is: jópofa ez a black metálul előadott fiatalos spleen, de én akár a black, akár a doom műfajú zenéktől több kraftot, vastagabb pesszimizmust, morcosabb dolgokat is várok. A Disappointed című szerzeményben 2:53-tól van egy rész, ami szigorú doom a javából, nekem ilyen részek kellenének még a Vacatumba, sokkal több és erőteljesebb.

Azt gondolom, hogy a tilinkózás-szerű billentyűs témák önmagukban hosszú távon nem viszik el a hátukon a Vacatumot, ahogy a Burzum sem jutott velük messzire. Jók ezek, de fajsúlyos(nak szánt) zenékben finoman kell őket adagolni, mert ha hangos és sok van belőlük, könnyen oda juthat a zenész, hogy produkcióját Waszlavik Gazember László kitűnő, viszont metal-körökben erős respekt-deficittel bíró muzsikájához hasonlítják.

Kíváncsian várom, milyen irányban indul innét tovább a Vacatum, hiszen úgy látom, hogy ez is egy kísérleti stádium, akárcsak a Filosofem. Lehet, hogy elkötelezi magát amellett, amit most csinál. Szerintem nem érdemes, mert a kísérleti jellegből fakadóan az ember folyamatosan azt várja, hogy mi fog kinőni belőle, igazi katarzis viszont nem lesz a zenehallgatásból.

Vissza lehetne kanyarodni a gyökerekhez, a black metal minimalista irányzatához, amilyen a Burzum első lemeze volt, vagy amilyet a kevésbé ismert, általam igen nagyra tartott Ildjarn játszott. Ez az irányzat nagyszerű volt, és most is jó hallgatni, de ilyet csinálni már nem érdemes, mint ahogy barokk zenét sem szokás már kitalálni, csak a régieket hallgatni, meg játszani. Szerintem a műfaj jelenleg az utolsókat rúgja, amit egyedül a Darkthrone nem akar belátni, ehelyett kezd olyan mókás lenni, mint a Venom volt. Ezt sem tartom jó ötletenek, de azt hiszem, hogy a zenész elkötelezettsége a sok billentyű-használat mellett ki is zárja ezt az utat.

A harmadik lehetőség: továbblépni azon az úton, mint a Burzum, és elsüllyesni a vásári medvetáncoltatók repertoárjába kívánkozó debil melódiák ingoványában.

A negyedik opció: kibontani az Empty Roads demóban rejlő potenciált, és akár a Gire-ről, akár az Agallochról példát véve, létrehozni egy izgalmas, doom-black bázisú mixtúrát. Ennek legkézenfekvőbb eszköze az lenne, ha a Vacatum felfogadna egy gitárost, akinek munkaköri leírásába piros betűvel beleírná, hogy mélyre hangolt hangszerének lomha riffelésével faragjon a légiesen szomorkás Vacatumból egy ütősebb, mogorvább Vacatumot. Nem mellesleg ez azzal az előnnyel is járna, hogy a művész úr kedvenc hangszerére koncentálhatna. Nekem ez, a negyedik irány tetszene a legjobban – érdeklődve várom a folytatást.

Otto Katz tábori lelkész 6 pontot adott a tételre.