Otto Katz tábori lelkész | 2008.04.07 11:08 | hasznosság: átlagos (60%)

Elismerő szavak kíséretében nyomták a kezembe, mégis némi gyanakvással ütöttem fel Taichi Yamada könyvét. A borítója miatt húzkodtam a számat, ami nem éppen egy Elzevir, sőt, erősen emlékeztet az Édesvíz Kiadó által ontott, tartalom és mennyiség tekintetében is rémületes matéria egy darabjának csomagolására. Aggodalomra azonban nincs okunk, az Idegenek nem angyalterápiával vagy auramasszázzsal foglalkozik, hanem egy egészen kiváló regény.

A modern Japánba plántált, tradicionális jegyeket felvonultató kísértethistória főhőse egy munkájában többé-kevébé sikeres, idősödő forgatókönyvíró, aki éppen csak átesve egy váláson, szokja az egyedüllétet, és közben van ideje végiggondolni az életét. Olyan elmélyülten agyal, meg idézgeti a múltat, hogy sikerül összefutnia a szüleivel, amiben nem is lenne semmi különös, ha szegények nem dobták volna el a kanalat (bocs, evőpálcikát) kb. negyven évvel korábban.

Aztán összejön egy titokzatos spinével is, aki jó bőr, de van benne valami gyanús. Például nem akarja megmutatni a dudáit még a legintimebb pillanatokban sem. Ez bizony tényleg gyanús. Hősünk örül, hogy megkapja mindazt, ami hiányzott az életéből – fater és muter meg egy nő törődését –, miközben tudja, hogy ez így nem igazán okés, de nem tud szabadulni. Ráadásul elkezd fogyni a kraft, úgy, hogy ő nem is veszi észre. Van azonban, aki felismeri sorvadását és megpróbálja visszarángatni a realitások talajára. Furcsa huzavona veszi kezdetét, amelynek tétje: a főhős vissza tud térni filmsorozatai közé, vagy skerázhat egy jó hűvös katakombába huhogni. A részleteket és a végét nem árulom el, mert az unfair lenne.

A könyv erősségét nem rafinált csavarokban bővelkedő sztori és nem is holmi szofisztikált stílus adja. A történet egyszerű és kiszámítható, nyelvezete pedig a japán tollforgatóktól megszokott módon szikár, sallangmentes. A könyv kurtasága és tömörsége dacára pompásan elénk tárja a főhős jellemét, családi, munkahelyi kapcsolatait – az író biztos kézzel varázsol elénk egy mikrovilágot. A regényt különlegessé (és letehetetlenné) ezeknek a realista eszközöknek és a fikciós történetnek a príma elegye teszi, amely egyszerre harmonikus, de feszültséggel is terhes. Ennek hatására valahogy azt éreztem, hogy két világ mezsgyéjén egyensúlyozunk, hol ide, hol oda billegünk, de összességében végig valószerűnek, hihetőnek találtam a történteket.

Hogy lektűr-e az Idegenek, avagy szépírás, nem tudom eldönteni, egyrészt, mert nem vagyok irodalmár, másrészt meg annyira más, mint az európai irodalom. Mindenesetre engem teljesen elvarázsolt. Semmi látványos hókuszpókusz, szolid, picit félelmetes, de sokkal inkább szomorú, lebilincselő és önreflexióra késztető könyv. Nem tenném életem legnagyobb olvasmányélményei közé, de teljesen beszippantott, és nem találok rajta fogást, úgyhogy kaphat egy nyolcast.

Otto Katz tábori lelkész 8 pontot adott a tételre.

tarkamacska | 2008.01.30 20:52 | hasznosság: hasznos (66.7%)

Örvendetes, hogy újabb kortárs japán regény fordítása tűnt fel a könyvpiacon. Műfajilag valahol a lektűr és a szépirodalom határán egyensúlyoz. Könnyen olvasható, egyszerű kis történet, szinte lebeg, mint azok a furcsa lények, melyek feltűnnek benne.

A regény fő szála a no dráma műfajából merített történeten alapul, ha az élők világába szellemek furakodnak be, vissza kell küldeni őket a helyükre, mielőtt magukkal rántanák kiválasztottaikat.

A főhős, Harada azonban nagyon is mai problémákkal küszködik, frissen vált 50-es, aki anyagi okokból kifolyólag egy elhagyott irodaházban bérelt irodáját használja lakásként is. Tévésorozatok forgatókönyvírójaként keresi kenyerét, egzisztenciája kissé bizonytalan, folyamatosan küzdenie kell egy-egy munka megszerzéséért. Munkája miatt is magányos, és ez a magány az elhagyott irodaházban egyre inkább felerősödik és egyre furcsább érzéseket ébreszt benne.

Az érthetetlen események a születésnapján kezdődnek, amelyet természetesen szintén egyedül tölt. Céltalan barangolása közben eszébe jut, hogy visszatér szülőhelyére, ahol találkozik két emberrel, akik gyermekkorában elveszített szüleire emlékeztetik. Ez az érzés minden találkozásnál nőttön nő, és a főhős nem érzékeli, hogy közben saját énjét és fizikai valóját kezdi elveszíteni.

Az egyes szám első személyben való előadás nem haszontalan a sztori miatt. Egy kivülálló szájából a történet nevetségesebb és főleg valószínűtlenebb lenne. Nyelve a japán irodalomra oly jellemzően egyszerű, világos és tömör mondatokra épül, de közben olyan világot mutat be, ahol összecsúszik a képzelet és a valóság.

A meglepő fordulatoknak köszönhetően izgalmas, de nem túl nehéz olvasmányhoz juthat az érdeklődő. A könyv egyetlen hibájául csak az róható fel, hogy a történet vége kevésbé egyértelműre is sikeredhetett volna, hogy maradjon bennünk egy kis bizonytalanság a valóság és a másvilág határait és az elbeszélő bennük elfoglalt helyét illetően.


tarkamacska 7 pontot adott a tételre.