Otto Katz tábori lelkész | 2008.03.23 07:45 | hasznosság: hasznos (66.7%)

Míg ifjonti koromban végigrágtam magam bármilyen vaskos és unalmas regényen, mostanság nincs már ilyenekhez sem időm, sem türelmem. Finnyás, rigolyás vén fasz lettem, a kezembe kerülő könyvek háromnegyedét nem fejezem be, felét az első öt oldal után leteszem. A kortárs magyar próza jeleseinek különösen gyakran kell elszenvedniük azt a csúfságot, hogy műveiket az indulat tudatszűkítő hatása alatt, a szó legszorosabb értelmében elhajítom a francba. Velük szemben azonban Herman Brusselmans, napjaink belga irodalmának igen nagy népszerűségnek örvendő fenegyereke, esélyt sem adott arra, hogy letegyem a 85-ben megjelent második regényét.

Brusselmans nem fut bemelegítő köröket, hanem in medias res belevág a lecsóba; íme az első mondat: „Az is lehet, gondolta egyik reggel a könyvtáros, hogy felgyújtom az egész kócerájt. Nagyon könnyen menne ezekkel a műanyag burkolatokkal.” Muhaha – mondom, ez jópofa. Úgy látszik, megtaláltam a rendkívül szimpatikus Corinne Maier szellemi atyját (http://piciurl.hu/5hb)

Az imígyen felpiszkált érdeklődést az író nem is hagyja lelohadni: a könyv könnyen olvasható, rövid és érdekfeszítő. Nyoma sincs benne a sok kortárs szerző munkáit emészthetetlenné tevő posztmodern bohóckodásnak, csak a lényeg jön face to face, úgyhogy ásítozás, méla orrpiszkálás kizárva.

Louis Tinner egy nagy cég kis könyvtárának könyvtárosa. Mindenféle elhivatottság nélkül őrzi a tudás szentélyét – munkaidejét apró trükkök sokaságával igyekszik pörgetni: kávé, cigi, sör (megteheti, hiszen egyedül gubbaszt kuckójában), groteszk flört a kávéárus lánnyal. Lesi az ablakból, hogy a fénymásoló csajnak szőrös-e a hónalja, kitépi a krimiből az oldalt, ahol kiderül, hogy ki a gyilkos, és titokzatos kórságok jeleit kutatja magán. Nem fogad szót a főnökeinek, akikről azt sem tudja, hogy kicsodák: nem veszi föl a telefont és elszabotálja a jelentésírást. Közben rettentő magányos, alig várja, hogy rányissák az ajtót, viszont ha az állandóan kint lévő belépni tilos tábla ellenére betéved valaki, azt valami genyósággal elüldözi.

Tinner egy nem neki való helyre került lázadó. Eszembe jut erről két kedves íróm is, akik hasonló cipőben jártak: Hajnóczy Péter és Henry Miller. Előbbi makacs büszkeséggel és önpusztító életmódot folytatva viselte a fizikai munkás-lét gyötrelmeit, utóbbi pedig minden hájjal megkent életművész volt, aki nagylapáttal szórta a homokot a Kozmodémoni Távíró Társaság gépezetébe, és közben prímán érezte magát.

Tinner, az átlagos intelligenciával és műveltséggel, viszont kitűnő megfigyelőképességgel és durva, nihilizmusba hajló iróniával felfegyverkezett értelmiségi, másképp éli meg helyzetét. Az őt ért ingerekre irracionális reakciókkal válaszol, s közben újra és újra kusza és sekélyes, de őszinte és sok igazságot tartalmazó dilemmákba bonyolódik. Valami ösztönös, zsigeri nonkomform viselkedés jellemzi; ő az az ember, aki szarul érzi magát és eljutott addig, hogy nem áltatja magát ennek ellenkezőjével. De tovább nem.

Louis Tinner egy lázadó, de csak annyiban, mint egy amőba, amit valami lúgos lébe hajítanak. Rúgkapál, de hogy mit és mi ellen tesz, azt nem tudja megfogalmazni, céljai artikulálatlanok. „Honnan akarok megszökni? – mormolta –, mi az én cellám? Milyen irányba kellene menekülnöm”? – kérdezi magától. Válasza viszont nincs. Korlátainak, kisszerűségének viszont nagyjából tudatában van: „ … ahhoz, hogy híres legyek, többet kell tennem annál, mint hogy zöld lámpáknál állva maradok…”.

Sokat agyaltam azon, hogy kicsoda Tinner. Egy csodabogár? Vagy Brusselmans szerint ilyen pályákon futkosnak egy átlagos ember gondolatai? Végül az is eszembe jutott, hogy Tinner magának Brusselmansnak valamiféle alteregója, mivel igen erős bennfentesség-szaga volt az irománynak. Ez annyira eszembe jutott, hogy utánanéztem és nicsak: Brusselmans fulltime íróvá válása előtt valóban könyvtáros volt… Hihihihihi, bizony nem esik nehezemre kinézni ebből a manusból egy mizantróp könyvtárost: http://piciurl.hu/5ha

A főhős kalandjai egy ideig mókásak, aztán egyre bizarrabbak lesznek. Brusselmans a finoman cinikus humort egyre komorabb hangvételre cseréli, s az unalom, a céltalanság, a feleslegesség-érzés egyre inkább eluralkodik a regényen.

„Továbbra sem volt valami jó levegő a könyvtárban.
A szag a könyvekből csöpögő rosszkedvtől származott. Egy idő után ugyanis az olvasatlan könyvekből elkezd csöpögni a rosszkedv, és mint ismeretes, a rosszkedv szaga nem éppen ínycsiklandozó.
Az olvasatlan könyvekből unalom és haszontalan íróéletek szaga árad.”

Aaaaaaaa, telitalálat, briliáns.

Aztán jön a végkifejlet: a főhős addig feszíti a húrt, amíg kibasszák. És bár kalickájából kiszabadul, feloldás, megoldás nincs.

A férfi, aki munkát talált kurtasága és látszólagos egyszerűsége ellenére nagyon elgondolkodtató, sokféle olvasatot lehetővé tévő regény. Szól a szabályoktól nyűgözött emberről, a modern embernek a munkához való viszonyáról. Szól az értelmiségi létről és a kisszerűségről, továbbá sötét vízió a Gutenberg-galaxisról és annak kapujáról, a könyvtárról.

Herman Brusselmans könyve a tragikomédia eszközével kivitelezett főhajtás. Főhajtás a láthatatlan ellenfelekkel hadakozó névtelen rebellis előtt. A férfi, aki munkát talált a legjobb könyv, amit mostanában olvastam.

Otto Katz tábori lelkész 10 pontot adott a tételre.